Mi, a modern kor emberei többek között az eredetiség kétségbeesett kutatása miatt értékelünk jobban egy olyan művet, amit még nem alkotott meg előttünk senki. Mégis érdemes megjegyeznem, hogy még a régmúlt korokban is nagyobb népszerűségnek örvendtek azok a művészek, akik munkájukba valami hamisíthatatlanságot voltak képesek csempészni. De vajon miért?
A képzőművészet évszázadok óta kultúránk egyik alapköve, változatossága és sokszínűsége végett pedig még a témában kevésbé jártasak is örömüket lelhetik a csodálatosabbnál csodálatosabb alkotásokban. Igencsak széles körű, komplex terület ez, hiszen történelmünk kezdete óta a művészet roppant nagy változásokon ment keresztül.
Ha egy pillanatra jobban belegondolunk, az egyediség a XXI. században már jóval fontosabb szerepet tölt be az alkotók munkájában, legyen szó filmekről, festményekről vagy éppenséggel regényekről. A címként is szolgáló kérdés szempontjából talán ez az egyik legérdekesebb aspektus. Gyakran többre becsüljük az új és izgalmas, ám kivitelezését tekintve problémásabb munkákat, mint mondjuk az ezerszer látott, technikailag azonban kifogástalan kreálmányokat. Főként a XX. és XXI. századi emberek törekednek a megmásíthatatlanságra. Hogy egy művészettörténeti példával éljek, a klasszicista épületeket egy laikus (még néhány témába vágó ismeret birtokában is) képtelen lenne megkülönböztetni az antikvitás egyik építményétől. Mi, a modern kor emberei többek között az eredetiség kétségbeesett kutatása miatt értékelünk jobban egy olyan művet, amit még nem alkotott meg előttünk senki. Mégis érdemes megjegyeznem, hogy még a régmúlt korokban is nagyobb népszerűségnek örvendtek azok a művészek, akik munkájukba valami hamisíthatatlanságot voltak képesek csempészni. De vajon miért?
Véleményem szerint a képzőművészet (az egyre hírhedtebb fotórealisztikus munkák ellenére) nem jelent egyet az üres másolással. Nem elég, ha valaki kitanulta a szakma formai fogásait. Egy művész új nézőpontból tárja elénk a valóságot. Olyan nézőpontból, amit a képzetlenebbek nem láthatnak, nem hozhatnak létre. Jobb esetben még egy kevésbé bonyolult csendélet sem hasonlít teljesen az alapjául szolgáló eszköztárhoz, hanem van benne valami más, valami plusz. Az, amit mi leegyszerűsítve csak művészetnek hívunk. Ha ezt egy alkotó sikeresen alkalmazza, hiába kopírozzák le szerzeményeit hibátlan pontossággal, ő volt az egyetlen, akinek sikerült megragadnia a művészet valódi lényegét, elvégre nem szolgai módon másolt, hanem bizonyos értelemben a saját ismereteire és kreativitására (vagyis egy alkotó elengedhetetlen kellékeire) alapozva „forradalmasította” a valóságot, így új megközelítésből tárta elénk azt.
De akkor miért van az, hogy nem egy korstílus alapul más korstílusok jellemzőin? Vagy az, hogy az ezen a területen tanuló növendékek gyakran rajzolják/festik le a régi nagy mesterek alkotásait? Nos, elsajátítani, majd alkalmazni bizonyos alapokat nem feltétlenül egyenlő a puszta reprodukálással. Végérvényesen ebben tér el a tökéletes utánzat minden mástól a művészetben. A saját gondolatok (fantázia, kompetencia stb.) és a személyes ismeretek bővítésének hiánya a döntő különbség eredeti és másolt mű között.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 3-i számában)