Erdős István | Karma

Erdős István 2020. augusztus 19., 09:01

Az egész akkor kezdődött, amikor egy kora nyári délután betértem a kedvenc kocsmámba. Nehéz napom volt az irodában, nem akartam semmit, csak leülni valahova, és átnézni a papírjaimat. A hely viszont tömve volt, sehol egy szabad asztal, még a pultnál sem találtam üres bárszéket. Egyetlen bokszot láttam csak az ablaknál, ahol egyvalaki ült, pont olyan olcsó öltönyben, mint az enyém. Nem ismertem, de odaléptem a sörömmel a kezemben.

Gazdag Ágnes: Szörny III. (akril, vászon, 15 × 15 cm, 2018)

Az egész akkor kezdődött, amikor egy kora nyári délután betértem a kedvenc kocsmámba. Nehéz napom volt az irodában, nem akartam semmit, csak leülni valahova, és átnézni a papírjaimat. A hely viszont tömve volt, sehol egy szabad asztal, még a pultnál sem találtam üres bárszéket. Egyetlen bokszot láttam csak az ablaknál, ahol egyvalaki ült, pont olyan olcsó öltönyben, mint az enyém. Nem ismertem, de odaléptem a sörömmel a kezemben.

– Persze, ülj csak le – intett, mire ledobtam a táskámat a vele szemközti padra. Körülnézett. – Pedig ilyenkor nem szoktak ennyien lenni. Tényleg, péntek van, ilyenkor mindenki hamarabb végez a munkahelyen.

– Te is melóból?

– Ja, nem, én már itt vagyok egy ideje, most éppen nem dolgozom.

Láttam rajta, hogy beszélgetni akar, bár én szívesebben ültem volna csendben az aktáimmal.

– Tudod, ott kezdődött az egész, amikor csődbe ment a cégem – folytatta. – Szinte egyik napról a másikra bedőltek a hiteleim, vitte a bank a házat, és vele ment a feleségem meg a gyerekek is. Nem volt valami szép válás, azóta sem láttam a kölyköket, vidékre költöztek. De ezek csak jöttek a nyakamra sorban a többi tartozás miatt. A postás már előre röhögött, amikor meglátott, kívülről tudta a személyim számát, annyi tértivevényes levelet hozott a végrehajtóktól. Hitelkártya, autólízing, telefon, parkolások, tudod, hogy megy ez. Az adóhatóságot valahogy megúsztam. A végén már vagy tíz végrehajtóval leveleztem.

– Nem lehetett könnyű – mondtam óvatosan.

– Nem, de lassan összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy nem hagyom magam.

– Bíróságra mentél?

– A túrót. Máshogy oldódott meg.

Már kezdett érdekelni a dolog, hátha megtudok valami trükköt. A söröm mellé könyököltem az asztalra.

– Szóval az első ritka nagy mocsok volt. Valahogy tudta, mikor jön be valami kis pénzem, rögtön rátette az inkasszót a számlámra. Rengeteget balhéztam vele. Aztán az újságban olvastam, hogy nem kell többet aggódnom miatta. Vadászbaleset. Csak a DNS-e alapján tudták azonosítani. Soha nem jöttek rá, hogy melyik társa lehetett, tudod, a söréten nincsenek ballisztikai nyomok.

Belekortyolt az italába, és végignézett a tömegen. A kutyát sem érdekeltük, csak két fáradt fickó voltunk egy asztalnál. Mondjuk a kettőből az egyik kezdett kényelmetlenül fészkelődni.

– A második cifrább volt, ő intézte a házunk árverezését. A mai napig emlékszem, amikor ott állt a járdán, és elégedetten nézte, ahogy a költöztetők a teherautóra rakják a cuccainkat. Mind a két gyerekem zokogott, amikor a szomszédoktól búcsúztunk, szerintem ő a nadrágjába élvezett. Utána majdnem még egyszer annyit akart behajtani rajtam, mint amennyit a ház ért. Ez a fickó a lépcsőn esett le. Pár napig még élt a kórházban, de aztán egy éjjel elromlott a lélegeztetőgépe. Nem tudták megmenteni, de szerintem senki nem hullatott könnyeket utána. Érdekesek ezek a véletlenek.

Igyekeztem elbújni a söröm mögé, és kétségbeesetten kerestem valami ismerőst, akihez odamehetnék köszönni. Nem nagyon foglalkozott velem, zavartalanul folytatta.

– A harmadiknak jól mehetett a szekér, rólam is legombolt némi pénzt, megtalálta egy céges számlámat. Vele a kocsihitelt intéztük, de végül nem zárult le az eljárás. Akkor már szinte csak készpénzt használtam, meg az autótól is megszabadultam addigra, de rosszulesett, amikor jött az SMS az inkasszóról. Horvátországban volt egy vitorlása, mindig ott nyaralt. Egyszer kihajózott, aztán senki nem látta többet.

Elhallgatott, és a gondolataiba merülve bámult ki az ablakon.

– És zaklatnak még a többiek? – kérdeztem kicsit később, csak hogy ne üljünk csendben. Remegő kézzel ittam bele a sörömbe. Meglepve kapta fel a fejét, mintha elfeledkezett volna rólam.

– Ja, nem, mostanában valahogy csend van – vonta meg a vállát. –  De ne csak én beszéljek, mesélj te is valamit! Mivel foglalkozol?

Nagyot nyeltem.

– Végrehajtó vagyok – mondtam halkan.

Csak pislogott egyet, és közelebb hajolt.

– Fura dolog ez a karma – mondta kedvesen.

– Az – bólintottam. – Fura.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. augusztus 25-i számában)