Kubiszyn Viktor | A nagy összeesküvés

Kubiszyn Viktor 2020. augusztus 13., 09:57

„Ne bízz senkiben”, tartja az X-akták című paranoiafolyam egyik visszatérő, állandó szlogenje – a hatalmas népszerűséget szerzett sorozatban vegytiszta formájában jelenik meg a félelem és a gyanú egy világméretű, folyamatos összeesküvésről, amelynek a célja ugyan bizonytalan, de ténye letagadhatatlan. Az X-aktákban olykor az önparódia határáig feszül a titok és a horror conspiracii, de ahogy ez a sorozat, úgy a filmtörténet egésze is bővelkedik jobbnál jobb, szellemesebbnél szellemesebb összeesküvés konstrukciókban.

X-Akták – Forrás: IMDb

A szórakoztató (tömeg-) filmek zsánerei közül az összeesküvés tematikát értelemszerűen az izgalomra és a rejtélyre kihegyezett filmtípusok használják: a krimi, a gengszterfilm, a thriller, a kémtörténetek, olykor a sci-fik és a fantasztikus történetek, és persze a politikai indíttatású társadalmi-történelmi drámák (gondoljunk Oliver Stone múlt átértelmező fikcióira, a JFK-től Nixonig!). Az összeesküvésfilm mint olyan nem létezik – csak a tematika vékony szálán érdemes egymás után fűzni a különböző műveket, hisz olykor valóban szinte ez az egyetlen közös nevező az egymástól eszközeikben, megoldásaikban és intenciójukban is teljesen elütő alkotások közt.

Nagy összeesküvés-elméletek mindenhol születnek, de ahol nemzeti sportággá vált a paranoia (félelem a kormánytól, a multiktól, a náciktól, ufóktól, bárkitől), az az Amerikai Egyesült Államok. És hol máshol kaphatna mindez olykor tompított, olykor igen szókimondó formát, mint az amerikai állampolgárok tudatát és tudatalattiját befolyásoló és visszatükröző (rém)álomgyárban, Hollywoodban. A paranoiafilmek divatja általában történelmi krízishelyzetekben szokott tetőzni, illetve e krízishelyzetek, történelmi sorsfordulók utáni számvetés(ek) körében is sokszor az összeesküvés-elméletek ékes filmes példáiba ütközhetünk. A hollywoodi stúdiórendszerből fakadóan (ahol a filmek teljhatalmú ura nem a rendező, nem is az író, hanem a producer, de még inkább: a stúdióvezető, akinek érdeke egy van, a profit) ritka az igazán éles és konkrét politikai aktuálkritika: az összeesküvés-háló mindig a fellegekbe vezet, fel a Céghez, a megfoghatatlanhoz, netán a nácikhoz vagy az ufókhoz.

Az például igen ritka, hogy az amerikai elnök e parafilmekben bármennyire is érintve legyen a bűntől, bűntudattól. E ritka kivételek közé tartoznak a Watergate-ügyet feldolgozó filmek, amik Richard Nixon dicsőséges végnapjait taglalják. Az összeesküvés gyökere az esetek 99 százalékában maga a megfoghatatlanul nagy semmi: konkrét válasz szinte sosincs, sejtetés annál inkább. Még az egyik legszókimondóbb, a házi összeesküvésgyártók elméleteinél nagyságrendekkel igényesebb filmkonstrukció is megbukik, ha az őszinteség szempontjából vizsgáljuk. Oliver Stone JFK-jéről van szó, amely a Kennedy-gyilkosságot rekonstruálja a nagyközönség által hozzáférhető információk alapján, egy igazi, szélesvásznú hollywoodi filmben. Ami nem fér az amerikai állampolgár fejébe, azt nem fogadja el Stone sem. (Tudniillik hogyan gondolhatja komolyan bárki is, hogy a világ legkomolyabban őrzött emberét egy sufniban összerakott távcsöves puskával puffantotta le egy neurotikus exkomcsi. A hivatalos Oswald-változat körülbelül ezt mondja.) A JFK áttételesen nem kevesebbet állít, minthogy Kennedy halálát a CIA és Lyndon B. Johnson alelnök – Kennedy halála után elnök – tervelték ki, és amerikai elitügynökök hajtották végre. A filmből ez explicite nem derül ki, csak a filmet elemző és támadó/magasztaló kritikákból. A JFK a publicisztikai filmezés gyönyörű példája, bár a publicisztika azon tulajdonsága kimarad belőle, hogy a feltárt és bemutatott tényekből nem vonja le a konklúziót: csak utal, célozgat és sokat sejtet. És még ehhez is egy olyan exaktivista nagyágyú kellett, mint Oliver Stone, aki amikor a filmet forgatta, már sok mindent megtehetett Hollyoodban – bár, ha más szempontból nézzük, úgyis mondhatnánk: tőle is csak ennyi tellett.

(Folytatjuk)