Az európai összeesküvésfilmek közül a legmarkánsabb – és ha elvonatkoztatunk némileg a történelmi szituációktól: a legszórakoztatóbb – vonulat a különböző diktatúrák ez irányú filmtermése. A szovjet filmművészet („Leghatásosabb propagandaeszközünk a film lesz”, co. Vlagyimir Iljics Uljanov) uszkve az 1920-as évektől a hetvenes évek végéig szállította az összeesküvés-konstrukciókat, sajnálatos módon a futószalag-termelés minden vívmányát bevetve: végy egy tiszta tekintetű munkást (parasztot), egy sanyarú sorsú leányt, és ereszd reájuk a kapitalizmus bomlástermékeit, amit ők tiszta kommunizmussá párolnak,
A szovjet filmművészet („Leghatásosabb propagandaeszközünk a film lesz”, co. Vlagyimir Iljics Uljanov) uszkve az 1920-as évektől a hetvenes évek végéig szállította az összeesküvés-konstrukciókat, sajnálatos módon a futószalag-termelés minden vívmányát bevetve: végy egy tiszta tekintetű munkást (parasztot), egy sanyarú sorsú leányt, és ereszd reájuk a kapitalizmus bomlástermékeit, amit ők tiszta kommunizmussá párolnak, a párt és a vezér és a funkcionáriusok aktív részvételével. Az imperializmus mint közellenség főként a harmincas évekig dívott (fehérek, amerikaiak, beépült nyugatiak stb.), aztán jött a belső ellenségkép, ami még durvább, lévén a munkásról is kiderülhet hogy szabotőr, terrorista, pártellenség.
E filmek az 1946 és ’53 közötti időszakban Magyarországon is megjelentek: a szabotázsfilm, a termelési film és a szocialista realizmus egyéb filmtípusai közül vitathatatlanul a propagandisztikus felhangú, olykor aktuálpolitikai célzatú szabotázsfilmek a legizgalmasabbak. Összeesküvés mindig és mindenhol a szocialista álom ellen, de az ellen felett győz a józan paraszt és esze. Kevésbé szórakoztatóak a náci Németország zsidó összeesküvést vizionáló propagandafilmjei, amelyek közül leghíresebb a Jud Süss. Témáját fölösleges lenne részletezni, ami viszont figyelemre méltó, hogy filmnyelvi eszközei meglepően a hatásosak.
Más típusú, talán életközelibb konspirációmutációkat termelt ki az olasz tömegfilm: a maffiafilmek és a polizziotescók a szervezett bűnözés, a katolikus egyház és az államapparátus közötti összefonódásokat veszik górcső alá. A főszereplők általában tökéletesen tehetetlenek (érdemes ez ügyben megvizsgálni A polip című, itthon is nagy sikerrel vetített filmsorozatot), a szemszög pedig sokszor a tehetetlen kisemberé: a mindent behálózó korrupció inkább társadalmi adottság, mintsem elvetemült gonoszok konstrukciója – de éppen emiatt e filmek hangulata gyakran csap át a tökéletes rezignációba. Ha úgyis ez van, elfogadni kell, nem küzdeni ellene. Ez a filmtípus a mindennapi életet átszövő mini-összeesküvés(eke)t a társadalmi hatás és az emberi drámák szemszögéből vizsgálja, néhol már szinte szociológiai igényű korrajzzal – a „félelem az ismeretlentől”-t itt felváltja a félelem attól, ami van.
Az összeesküvés-biznisz ma is virágzik a filmiparban, a történelmi események fikcionalizálásától kezdve egészen a természetfelettiből ideszakadt gonosz lelkek főszereplésével elkövetett világkonspirációkig. De amíg a nyilvánosságban (hála a közösségi médiának és az ellenőrizetlen információdömpingnek) néha súlya lehet egy-egy, mégoly sületlen összeesküvés-elméletnek is – a lapos Földtől a gyíkemberekig –, addig a filmtől sem várhatjuk el, hogy a helyi értékükön kezelje ezeket. Az, hogy ezen elméleteknek mi a helyi értéke, persze továbbra is tökéletesen bizonytalan: valakik, valahol biztos összeesküdtek, hogy ez így legyen.
{K1}