Ezt a dobozt már többször úgy költöztette, hogy ki sem nyitotta. Zsebkendővel gyengéden letörölte róla a port. Csak egy harminc évvel korábbi dátum tűnt fel a fedelén, de jól tudta, hogy asszonykora legszebb nyarának emlékeit őrzi. Hiszen néha álmodott róla.
Bori ölébe vette a porlepte dobozt.
Hétévente szokott költözni. Ez jó alkalom megszabadulni a terhektől, kidobni, ami már nem működik, ami megkopott. Az új lakás mindig lendületet adott neki. Remélte az újrateremtett szépséget és nyugalmat. Munkájában is kedvelte a váltást, felvillanyozta, ilyenkor érezte, hogy halad előre. Csak a szerelemben volt állhatatos. De mire a gyerek kirepült, a házassága is kiüresedett. Amikor a bíróság nemrég kimondta a válást, már nem fájt, mindent szépen lezártak. Mert az kell. Lezárni. Szépen.
Ezt a dobozt már többször úgy költöztette, hogy ki sem nyitotta. Zsebkendővel gyengéden letörölte róla a port. Csak egy harminc évvel korábbi dátum tűnt fel a fedelén, de jól tudta, hogy asszonykora legszebb nyarának emlékeit őrzi. Hiszen néha álmodott róla. Elég ebből, nem hurcolom magammal tovább! Kiemelt egy fényképet. Robit látta húszévesen, a frissen elvesztett ártatlansága dicsőségével mosolygott. A fiú nem kérdezte tőle, hány éves, ő meg nem mondta, hisz úgyis tíz évet visszafiatalodott a szerelméhez. Ekkor kezdte Borinak neveztetni magát, hogy még a nevükben is szinte eggyé váljanak. Egy másik fényképet megpillantva legörbült az ajka. A fiút hátulról fotózta le kora reggel. Sátruktól távol, a sziklás tengerparton ücsörgött egyedül, bámulta a végtelen vizet. Távolinak érezte őt akkor. Sejthette volna, hogy hamarosan el fogja hagyni. De olyan hirtelen, mintha egy lemezjátszó vezetékét kirántaná a konnektorból, és a tű visítva, csikorogva ott maradna a lemez közepén? Erre nem számított. És a tű, áram híján, azóta se tudott a helyére kerülni.
Bori a dobozban talált egy lapot a saját kézírásával. Olvasni kezdte. Szinte levegőt sem vett. Miután befejezte, ölébe engedte a papírt, és behunyta a szemét. Mosolygott. Nem emlékezett már erre a történetre. Sem arra, hogy egy levélfélében megírta, amit aztán sosem küldött el. Vajon Robi is meghatódna tőle? Megkereshetné a neten. De… Olyan nehezen engedtem el, biztos elege volt belőlem. Talán már elfelejtett, vagy legszívesebben elfelejtene. Újra elolvasta. Újra mosolygott. Ilyen mosolyt csak festő tud egy idősödő asszony arcára varázsolni.
Bori az emlék hatása alatt szinte önkéntelenül írta be ezt a réges-régi történetet a gépébe.
Kábán pislogtam a sötétben, nem értettem, mi ébresztett fel. Ekkor csengetést hallottam. Ó, hiszen azt mondtad, ma átjössz, én meg elaludtam! Kiugrottam az ágyból.
– Sokat csengettél? – kérdeztem bocsánatkérőn, látva, hogy elcsigázottan támaszkodsz a folyosó falának.
– Hát, négyszer – felelted halkan.
Az előszobába lépve a vállamra hajtottad a fejed. Mohón átöleltelek. Szívem ujjongásától megrészegülten mindez bódító álomnak tűnt.
– De forró a tested! – súgtad a nyakamba. Hosszú percekig ácsorogtunk így összekapaszkodva, szótlanul.
– Fürdess meg! – szóltál végül kisfiúsan, kérőn. Meglepődtem volna, ha teljesen éber vagyok, így csak valami bizsergető érzés áradt szét bennem.
– Én még sose fürdettem meg senkit – szabódtam.
– Nem baj. – Simogatóan lágy volt a hangod.
A vetkőztetés nem tartott sokáig, csak egy póló, bermuda és alsónadrág volt rajtad. Imádtam nézni gyönyörű barna, izmos testedet. Már nem is éreztem álmosságot. Besegítettelek a kádba, és a zuhany vízpermetével körbesimogattalak, pillantásommal követve az apró sugarak finom íveit.
– Sokat dolgoztatok? – kérdeztem anyás aggodalommal. Te kétszer megbillentetted a fejed, mintha szólni se lenne erőd. Lehunyt szemmel álltál, így szabadon csodálhattam férfiasan dús, szinte összeérő szemöldököd, ajkad lágy érzékiségét, az arcodról mosoly nélkül is sugárzó szelíd nyugalmat.
Elkezdtem szappanozni a vállad, a mellkasod. Kezem könnyedén siklott finom domborulataid közt, s lassan elmúlt a vélt illetlenség miatti ellenérzésem. Amikor kezem a lábaid közé ért, úgy éreztem, mi most nagyon közel vagyunk egymáshoz.
A törölközést is rám hagytad, teljesen átengedted magad nekem. Ha lett volna erőm, két karomban viszlek át a szobába.
Bori nem kutatta, miért érez késztetést, hogy megossza ezt az emléket Ővele. „Fogadd szeretettel!” – zárta a levelét, és a küldés gombra kattintott. Ezek után nem tudott otthon maradni. Lement a Duna partra, és leült egy sziklára. Távolinak érzett mindent, beleértve saját magát is.
Még aznap este választ kapott. „Szeretettel fogadom. Köszönöm, hogy megfürdettél.” Bori úgy érezte, mintha áram rázná meg. Én is köszönöm, hogy szerettél. Bizseregve, sercegve elindult a harminc éve leállt lemezjátszó. A lemez forgott, ő szédült. Majd a zokogó zene megszelídült, a tű végigfutott, a gép leállt.
Másnap Bori visszapakolt mindent a dobozba. Díszszalaggal átkötötte, és levitte a Duna partra. A víz felszínére tette. A hullámok rá-rácsaptak, de Bori még tartotta. Összeszorította az ajkát… és elengedte. Felállt, tekintetével követte a dobozt, amíg tudta. Akkor hazament, és megkönnyebbülten folytatta a selejtezést a költözéshez. Este fáradtan esett az ágyba.
Éjjel azt álmodta, hogy buszon utazik egy nagy társasággal. Az út mellett hömpölygő folyón dobozok lebegtek, beszippantotta őket a mély, majd újra a felszínre dobta. Robi is ott ült valahol a buszon, de mással, őróla tudomást sem vett. Bori fájdalmasan nyögdécselt, míg a kín egy erősebb hulláma ki nem lökte őt az álmából. Egy pillanat múlva visszazuhant a tudattalan mélységbe. Ekkor Robi már mellette ült, nekidőlt, lábát átvetette a combján. Nyakában érezte forró leheletét. Bori torkában dobogó szívvel felriadt. Kábán pislogott. Nem értette, mi ébresztette fel. Félig becsukott szemmel, tapogatózva kibotorkált a bejárati ajtóhoz. Elfordította a kémlelőnyílás fedelét.
Üres volt a folyosó.
(Karantének)
{K1}