Erdős úr egy nagy kereskedelmi vállalat kis tisztviselője volt. Negyvenéves lehetett, kopasz, cvikkeres, sovány és mégis pocakos, ez a legkomiszabb férfitestalkat. Családja volt, nehezen élt, ötpengős gondok között. És mindennek a tetejébe egyszerre csak beteg lett. Nem tudta, mi baja. Próbált nem törődni vele. De nem lehetett. Egyre cudarabbul érezte magát. Végül is elment a betegsegélyző intézet orvosához, hogy megvizsgálják. Így aztán megtudta, hogy cukorbaja van.
Az alább következő történet, a hős nevét kivéve, betűről betűre igaz, melegen figyelmébe ajánlom a betegeknek, mert némi enyhülést lehet kapni belőle.
Erdős úr egy nagy kereskedelmi vállalat kis tisztviselője volt. Negyvenéves lehetett, kopasz, cvikkeres, sovány és mégis pocakos, ez a legkomiszabb férfitestalkat. Családja volt, nehezen élt, ötpengős gondok között.
És mindennek a tetejébe egyszerre csak beteg lett. Nem tudta, mi baja. Próbált nem törődni vele. De nem lehetett. Egyre cudarabbul érezte magát. Végül is elment a betegsegélyző intézet orvosához, hogy megvizsgálják.
Így aztán megtudta, hogy cukorbaja van. Régóta cipelt, elhanyagolt, nagyra nőtt cukorbaja.
Amikor az orvos kötelességszerű kegyetlenséggel megmagyarázta, hogy mi a diabetes, hogy mire kell vigyáznia és milyen veszedelmek fenyegetik – csaknem összeesett a kétségbeeséstől.
Az nem zsenírozta, hogy ezután nem ehet szőlőt, sárgadinnyét és édes tésztákat. De az mélyen lesújtotta, hogy le kell mondania a kenyérről és a krumpliról. Eddig főképpen kenyéren és krumplin élt. Mivel fogja most e kedves táplálékokat helyettesíteni?
Három napig komolyan gondolt rá, hogy fölakasztja magát, már a szöget is kinézte otthon a konyhában. Majd lassanként megnyugodott. Rájött, hogy akármilyen kényelmetlen betegség a diabetes, az ember bizonyos örömökhöz is jut általa. Először is panaszkodhat rá. Nem kicsiny dolog. Másodszor hatalmat kap a kezébe. Joga van személyesen dönteni afelől, hogy a napi szénhidrát-mennyiségét milyen alakban eszi meg. Zsömlében, rizsben, almában? Ez olyanféle szórakozás, mint a keresztrejtvény. Harmadszor pedig ismereteinek köre jelentékenyen kitágult. Megjelent előtte a Tudomány. Megtanulta, ki volt Banting. Hasznos kézikönyvet olvasott a diabetesről. A friss cukorbetegek nem szoktak unatkozni.
Amikor a cukorbajos lét harmadik hetét szolgálta, a vállalat vezérigazgatója behívatta párnázott ajtós, mahagóni íróasztalos szentélyébe.
Erdős úr szívszorongva állott meg a pompás asztal előtt. Mit akarhat tőle a Vezér?
A Főnök öt hosszú másodpercig némán vizsgálta rabszolgáját, akinek orrán reszketni kezdett a cvikker, aztán nyersen kérdezte:
– Azt hallom, hogy magának cukorbaja van! Igaz ez?
A kopott kis hivatalnok előtt elsötétedett a világ. Úristen! Ki fogja dobni a betegsége miatt!
A hangjában könyörgés volt és esküdözés, ahogy dadogta:
– Igaz, méltóságos uram! De ez, becsületszavamra, nem zavar a munkában!…
A Vezér alapjában véve ugyanolyan gyászos alkatú férfi volt, mint a tisztviselője, csak a ruhája volt jobb, és egy kicsit feszesebbre, tokásabbra fújtatta a jómód.
Csöndet parancsolt kezének egy mozdulatával, és fölényesen jegyezte meg:
– Nekem mondja? Én tizenkét éve vagyok cukorbajos!
– Cccccc! Ne tessék mondani! Abszolúte nem látszik! – csodálkozott a hódolattól haldokolva a rabszolga.
A Vezér hangja egy árnyalattal közvetlenebbé vált. Bölcs előadást tartott a diabetesről. Kifejtette, hogy ez a betegség, mióta Banting fölfedezte az inzulint, elveszítette jelentőségét. Barátságosan a vállára veregetett Erdős úrnak. Vigasztalta, mert hiszen ezzel saját magát is vigasztalta. Végül pedig, félig kabalából, félig szolidaritásból, havi húsz pengővel fölemelte hivatalnoka fizetését, és kegyesen elbocsátotta színe elől.
Erdős úr visszament szobájába, leült íróasztalához, egyszerre zokogott és fütyült a boldogságtól. Azt a megkönnyebbült örömet érezte, amilyet valaha egy hugenotta érezhetett, amikor észrevette, hogy az az ember, akitől az élete függ, nem ellensége, hanem a testvére, egy másik hugenotta.
Elmúlt egy hónap, amikor reggel megint a vezérigazgató szobájába idézték Erdős urat. Most már nem félt annyira, de mégis vegyes érzései voltak, amikor alázatosan hajlongva belépett a zöld posztós ajtón.
A Vezér hangja keményen csengett:
– Azt hallom, Erdős, hogy maga saját kezűleg adja magának az inzulin-injekciót!
– Nincs pénzem orvosra! – mentegetőzött a rabszolga. – De azt is hallom, hogy itt csinálja azt a dolgot a hivatalban! – zengett tovább a Vezér.
Erdős úr megtörve vallott:
– Igaz, méltóságos úr, de nem csinálok vele semmi zavart. Bemegyek a mosdóba, tíz óra körül. Egy pillanat az egész! Nem több, mintha innék egy pohár vizet!
– És hol tartja a cókmókját? Itt az irodában? – kíváncsiskodott a Vezér.
– Nem, kérem! – magyarázta alázatos készséggel a kuli. – Magammal hozom mindennap az aktatáskámban, egy kis alkoholos tartóban a tűket, a fecskendőt, szóval az egész fölszerelést!
– Hozza be azt a holmit! Látni szeretném! – parancsolta a főnök.
Erdős úr kirohant, majd egy perc múlva berohant, hozta kopott aktatáskáját, és kirakta belőle az inzulininjekcióhoz szükséges dolgokat.
A Vezér érdeklődve nézegette a kerek kis nikkeltokot, kinyitotta, megszagolta az alkoholt, majd órájára pillantott:
– Fél tíz! Túl van már ma azon a dolgon?!
– Éppen most akartam nekifogni! – ismerte be könyörgő hangon Erdős úr.
A Vezér fölállt, kisétált az íróasztal mögül:
– Nohát rajta! Csinálja itt előttem! Látni akarom, hogyan megy ez a dolog! – rendelkezett.
A kopasz kis ember elpirult, mint egy leányka. Dadogott:
– De méltóságos úr kérem, akkor le muszáj gombolni a nadrágomat, mert a combomba szoktam adni az injekciót!
A Vezér kedélyesen nevetett:
– Ugyan, barátom, csak nem szégyelli magát előttem?! Micsoda szamárság? Férfiak, egymás közt!
Erdős úr rettentő zavarban volt, de ugyanakkor mélyen meg volt tisztelve. „Férfiak, egymás közt!” – hogy cseng az ilyesmi a főnöki ajkakról! Parancs! Parancs! Ha már muszáj, remek munkát akart produkálni gazdája előtt. És valóban oly ügyesen, gyorsan végezte el a kis műtétet, hogy a Vezér gratulált:
– Bravó, Erdőském! Irigylem magát. Én, sajnos, ideges vagyok, nincs szívem magamba szúrni a tűt, ki vagyok szolgáltatva a doktoroknak!
– Pedig semmiség, méltóságos uram! Nem fáj! Egy gyerek is megcsinálhatja! – hárította el szerényen a dicséretet Erdős úr, mialatt visszagombolta nadrágtartóját.
Másnap újra meg kellett jelennie az elnöki szobában.
A Vezér kihúzta a pompás íróasztal középső fiókját. Csillogó holmik voltak benne, egy zárt üvegcsészében alkohol, az alkoholban szétszedett pravaz és a tűk.
– Jó ez a fölszerelés?! – kérdezte a Vezér.
– Isteni! – lelkendezett Erdős úr, szemét a fiókra függesztve.
A Főnök föl-alá sétált az óriási szoba puha szőnyegén. Kissé zavarban volt, köszörülte a torkát. Aztán beszélni kezdett. Elmondta, hogy nincs megelégedve a doktorával. Pontatlan. Néha elkésik, néha korán jön. Felkölti álmából vagy megváratja. Szeretné, ha délelőtt a hivatalában kaphatná az injekciót, de abban a pillanatban, amikor a legjobban ráér, mikor a szeszélye kívánja… Hirtelen megállt, mindkét kezét alázatos tisztviselője vállára tette, még kacsintott is egy kicsit, úgy kérdezte hamiskásan, de mégis követelően:
– Nem adhatná nekem maga ezt a koszos kis injekciót, Erdőském?! Magának semmi, nekem pedig roppant kényelmes lenne. Itt vagyunk egész délelőtt egymás keze ügyében!
A cukorbajos hivatalnoknak a rémülettel vegyes örömtől hideg veríték ütött ki homlokán. Mi lesz itt? Siker vagy bukás? Muszáj megtenni, amit a főnök kér. Ez egyformán lehet a pokol vagy a mennyország kapuja. „Ha fájni fog neki, kidob! De ha nem fog fájni neki?!”…
Az elnöki mosdószobában megmosta a kezét, megtörülközött a bolyhos elnöki törülközőben. Hány egység inzulin kell? Harminc? Mi ez? Zinkprotanin? Meg van már keverve? Meg! Fölszívta a folyadékot a fecskendőbe.
– Én a karba kapom! – rendelkezett a Vezér, és levetette a kabátját.
Erdős úr egyszerre imádkozott, reszketett, a családjára gondolt, és élesen figyelt, amikor főnöke karján két ujja közé csípte a bőrt, és belényomta a tűt.
A Vezér fölszisszent.
– Fájt?! – kérdezte rémülten Erdős úr.
– Nem! Csak szokásból sziszegtem! – ismerte be a Főnök. – Jól van, Erdőském! Mi is a maga keresztneve? Lajos?! Szóval, holnap újra megcsinálja, Lajoskám?!
– Csak tessék csöngetni értem! – mondta készségesen Erdős úr.
A Vezér fölvette kabátját, hangja egy kissé megkeményedett:
– Fölösleges figyelmeztetnem, hogy ezt a dolgot ne mesélgesse sehol. Még kiröhögnének!
Erdős úr mélyen meghajolt:
– Ne tessék félni, méltóságos úr, én tudom, hogy ez bizalmi szolgálat!
Innen kezdve elszánt küzdelem kezdődött a két ember között. A Vezér lent akarta tartani alkalmazottját a szegénységben, kifizetni apró morzsákkal, hogy alázatos cselédje maradjon, akit becsöngethet magához, mint a szolgát. Erdős úr viszont, akármilyen mulya volt, mégis fölfelé törekedett. És neki sikerült. Egy év múlva személyzeti főnök lett, és címzetes aligazgató. Hiába, őnála volt a fegyver.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 15-i számában.)