Lövetéi Lázár László nem ijed meg sem az elődei, sem a saját maga által teremtett lírai hagyományoktól. Költészete már a kezdetektől fogva a kötött, szabályos, kimunkált formát részesíti előnyben, és témáiban – bár teszi ezt a gúny és hányavetiség álruháját magára öltve – a szépség, a tisztaság, a gyermeki naivitás eszméit keresi.
Lövétei Lázár László verseivel még tizenévesen találkoztam először, amikor egyik születésnapomra ajándékba kaptam Siklódy Ferenc grafikussal közösen kiadott, Tizenkét vers, tizenkét grafika című kötetét. Már csak ránézésre is gyönyörű a limitált példányszámban megjelent kiadvány: elegáns, sötét kartonkazetta, homokszínű borító, négyzetes forma, merített papír – egyszóval már külsőre is elvarázsolt, és még inkább a magában foglalt versek. Nem olvastam még addig olyan lírát, ami ennyire hagyományos, mégis ennyire modern lett volna (általában a végletek érvényesülnek benne). Azóta foglalkoztat, hogy miféle lángoló harag és egyszerre miféle meghitt rezignáltság fűti ezt a költői hangot.
A József Attila-díjas költő legújabb verseskönyve az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában megjelent Miféle harag című eklogagyűjtemény. A borítón Szentes Zágon munkáját: felhőket vagy sivatagot, egy-két apró életjelet, fejjel lefelé fordított világot láthatunk. A kötet két ciklusa tizenkét-tizenkét verset tartalmaz. Az első, Zöld címmel ellátott ciklus 2011-ben már megjelent önálló kötetként. A második ciklus a Sivatag címet viseli és 2016–2018 között született verseket tartalmaz. Míg az első rész mondhatni szabályosan követi az eklogairodalom hagyományát, a második rész kibővíti a műfaj értelmezhetőségét.
Az ekloga gyökerei az időszámításunk előtti harmadik századba nyúlnak vissza: a görög Theokritosz hexameterben írott versei a természetközeli létezés bőségét és békéjét dicsérik. Az egykor Alexandriában élő és alkotó költő monologikus vagy gyakran dialogikus költeményeinek megszólalói a falusi, vidéki életre vágyakoznak. Ahogy Babits is megjegyzi: „A mezei idill a városi ember lírájából született meg.” A bukolikus hagyomány következő és legnevesebb éltetője Vergilius volt, aki a pásztori díszlet közé költők és filozófusok gondolatait helyezte. Tíz, gondosan megválogatott versét Eclogae címmel adta ki, innen származik a műfaj megnevezése – az ógörög eklogé kifejezés szemelvényt, válogatást jelent. A pásztori költészet következő virágkorát a reneszánsz idején élte. A magyar irodalom is bővelkedik eklogákban, Balassi Bálinttól Csokonai Vitéz Mihályon át elér a sor Radnóti Miklósig. Lövetéi Lázár László nem ijed meg sem az elődei, sem a saját maga által teremtett lírai hagyományoktól. Költészete már a kezdetektől fogva a kötött, szabályos, kimunkált formát részesíti előnyben, és témáiban – bár teszi ezt a gúny és hányavetiség álruháját magára öltve – a szépség, a tisztaság, a gyermeki naivitás eszméit keresi.
Az első ciklus Nulladik eclogája rögtön a bukolikus idill felvázolásával indít: „[Pásztor] Kötve hiszem, hogy a kecskeszagú lájf ennyire fontos / lenne… De itt is »történülhetnek « csuda-dolgok – / egyszer még patanyomból is szürcsöltem az állott, / nyári esővizet… [Költő] Ezt nevezem szépséges idillnek! / El ne felejtsd! hiszen éppen ilyen dolgokra vadászok! / Most haza kell mennem, mert várnak a könyvben a költők…” A költőn és pásztoron kívül megjelennek a halász, a vadőr, a laptop és az obeliszk megszólalók is, a verseknek pedig több esetben is van alcímük, úgymond műfajmegjelölésük: némelyik álom, némelyik tanmese.
A Sivatag ciklusának kezdőlökését a Lövétei költészetében régóta jelen levő Arany János-i örökség adja meg: „Hej, az Élet nevű város!… / Minden útja kilencsávos… / S a lakója?! / Isten a megmondhatója…” Az ezután következő klíma-, „ökovécé”- és más eklogák leplezetlen öniróniával utalnak vissza a Zöld ciklus téziseire: ilyen az, amikor a facebookozó költő tőzsdei nagyhatalommá kívánna válni, vagy amikor az egyszerű olvasó megörül, hogy „LLL-t érdekli a földszag…” A vezércikk megfeddi a költőt túlzásba vitt bölcselkedéséért, a Föld Szelleme pedig Ádámot és Évát a szitkozódásért. A párbeszédekbe ezúttal a politika, a röpcédula és a kocsmaasztal is bekapcsolódik. A ciklust és a kötetet záró költemény a rímes szimultán verselés hagyományához tér vissza és már-már derűsen rezignált eleganciával oldja fel az eklogák filozófiai feszültségeit: „így is lehet csinálni / élet halál akármi / hol volt hol nem nagymese / úgyse érti senki se // úgyse érti senki se / minek jöttem én ide / sziklaország fenyvesek / úgyse érti senki meg”
Lövétei Lázár László címeit, sorait, számait a tizenkettes ősi tökéletességére fűzi fel. Lírája nemcsak magába öleli a világot és annak minden természetközeli és -távoli aspektusát, de rendelkezik az önreflexivitással, hogy mindezt kívülről lássa és láttassa. És minden komplexitásán és intertextualitásán túl egyszerűen nagyon szép is.
Lövétei Lázár László: Miféle harag. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 15-i számában.)
{K1}
{K2}
{K3}