Torzonborz kék haja olyan vaskos, oly sűrű és gyapjas volt, hogy a piréz minden különösebb erőfeszítés nélkül, mint valami kalapot, a fején egyensúlyozva nyomta fölfelé a csatornafedőt. Gyorsan növekvő gombaként emelkedett ki a nyílásból. Sárga szemét egyenesen az aktatáskáját ösztönösen a hóna alá kapó, könnyed sétáját egy sóbálvány mozdulatlan testtartására cserélő férfira meresztette, aki tátott szájjal bámulta ezt a fura jelenséget.
Torzonborz kék haja olyan vaskos, oly sűrű és gyapjas volt, hogy a piréz minden különösebb erőfeszítés nélkül, mint valami kalapot, a fején egyensúlyozva nyomta fölfelé a csatornafedőt. Gyorsan növekvő gombaként emelkedett ki a nyílásból. Sárga szemét egyenesen az aktatáskáját ösztönösen a hóna alá kapó, könnyed sétáját egy sóbálvány mozdulatlan testtartására cserélő férfira meresztette, aki tátott szájjal bámulta ezt a fura jelenséget. Egy másodpercig farkasszemet néztek – a piréz óvatos, kissé feszült várakozással, a fekete szakállát fehér, nyárias inggel ellensúlyozó Tordai első meglepetése után fejcsóválva, ahogy rendellenes jelenségeket fogad az ember.
– Hahó… helló… izé, maga itt mi a fenét csinál? – Tordainak eszébe jutott, hogy ez a fura giliszta talán nem is érti a nyelvüket. Talán angolul kéne szólni hozzá. De tudnak a giliszták angolul? A pirézt az első másodperc elmúltával már a legkevésbé sem foglalkoztatta ez a mitugrász, aki hóka bőréhez fehér inget is hordott, amihez ráadásul rövidnadrágot vett fel; mi több, bakancsszabású, nagy, fekete túracipőkbe zárta a pipaszár lábakat. Mindez a fura egyveleg szakállás, szemüveges fejjel társulva – ezt a piréz egy pillanat alatt felmérte –, valami mulatságos, ám jelentéktelen figurát takart. Kezeivel kicsit rásegítve a földre engedte hát a fején egyensúlyozott öntöttvas korongot, kipattant a nyílásból, majd a csatornába hajolva kiabálni kezdett:
– Hámá, Mgabao!! Mcsago, Mcsago! Hárábá, nomé harabia nga!
A föld mélyéből először éles visítás hallatszott, melyet, mintha rengés készülne, fenyegető morajlás követett.
– No, mán jönnek is! Hogy a kutya vinné el őket! Nem kéne a sok lomot kiszórni, akkó’ nem gyűlnének rá. Há’ megmondtam én, ugye, Gyuszi?
Az idős bácsi hatalmas, régi típusú vászonzsebkendővel törölgette izzadt homlokát. Nem messze a csatornától egy közeli padra eresztette bolti bevásárlásból cipelt cekkerét, melyből néhány, lomtalanított kupacon talált könyv is bujkált. Tordai illően üdvözölte szomszédját. A piréz közben otthonosan odasétált a rájuk éppen árnyékot vető, friss gyümölcsét kínálgató, út menti szederfához és egyetlen, gyors, csavaró mozdulattal letörte az egyik karvastagságú ágat.
– Hogy az ördög vinné már őket, a nyüves pirézét… – a bácsi rendületlenül tovább morgott, miközben a kék hajú, csöppet sem zavartatva magát, visszasétált a lyukhoz és beledugta az ágat, jó erősen megmarkolva annak kint maradó részét.
Úgy tűnt, mintha pecázna: néhány éléneken elkurjantott „mhgabo, muhat-sza”, után a felszínre került egy sárgás-kékes hajú, szintén sárga szemű és szintén zöld bőrű, szurtos leányka, a késő tavaszi időszakhoz képest meglepően meleg ruhákban. Szinte a bokáját fogta a rögvest, nyomában kimászó, őszülő szürkésfehérbe játszón kék hajú, igencsak elhízott piréz asszonyság, aki Yale Universityt hirdető, testhez álló tornafelsőt és élénk-szurokfeketén csillogó cicanadrágot hordott rózsaszín sportcipővel. Az asszony és a kislány is „Barbie Is My Sweet Dream” feliratú, világoszöld hátizsákot viselt.
– Nyakunkon a pirézek, szomszéd – nyögte a bácsi. Lemondó legyintéssel baktatott vissza bevásárlószatyrához, melyet már nem látott biztonságban.
– Nem pirézek, hanem piréz emberek! – javította ki a háborgót egy torzonborz, ősz hajú, korához képest fiatalosan, ám elegánsan öltözött asszony, lefékezve biciklijét.
Tordai megismerte: a Zilált volt az. Legalábbis így nevezte el magában az asszonyságot, akivel együtt szokta várni reggelente a városközpontba tartó 89Y járatot. Az asszony télen-nyáron dúlt arccal és olyan frizurával járkált, mintha most eresztették volna szélnek valami szibériai Gulag-táborból. A nő biciklijének csomagtartóján valószínűleg szintén a lomtalanításra kitett halmokból származó, méretes flakonok díszelegtek, takarosan rögzítve néhány gumipókkal.
Közben a csatorna szinte köpte, ontotta a hátizsákos, színes trikós, edzőcipős pirézeket. A Zilált éppen felkészült, hogy nagy levegőt véve megeressze a bácsihoz és a nézelődő városiak egyre gyűlő sokaságához intézendő előadását a megbélyegző és ezáltal kirekesztő nyelvhasználatról s a pirézezésről mint a bunkóság netovábbjáról, amikor egy fiatal, tán a többiekénél is bozontosabb hajzattal rendelkező piréz fiú minden további nélkül megfogta a Zilált biciklijének kormányát és kérdezett valamit. Hogy mit, azt nem lehetett pontosan érteni a növekvő zűrzavarban.
A fura emberke egyre ugyanazt az érthetetlen szót ismételgette, bármit is mondott az idős asszony, és szinte már lerázta a bicajról a Ziláltat, de akkor odalépett hozzájuk a Dinnye. Afféle kedélyes falurossza volt ez a Dinnye, a helyi piacon lopta a napot, talán innen eredt ragadványneve, rendszeresen ő árulta nyaranta az „akciós” gyümölcsöt. A mindig pirospozsgás férfi képe most csak úgy vöröslött. Rátette lapátkezét a srác vállára, a szemébe nézett és amúgy tempósan, magyarul megkérdezte, ignorálva a Zilált kissé hortobágyiasan bronxi angolságát:
– Elengeded, vagy leverjelek róla?
Dinnyén kívül hirtelen mindenki elkezdett beszélni. A kék hajú srác handabandázva, felháborodottan magyarázott valamit. A Zilált még mindig az emberi jogokról tartott előadást, de többen, szinte erőszakkal a biciklijére ültették és kituszkolták a tömegből. Tordai a tárgyalásos megoldás mellett foglalt állást, egy orosztanárnőből átképzett informatika szakos pedagógus asszony pedig úgy érezte, eljött az ő napja, és Dosztojevszkij nyelvén harsogta, hogy a városba érkezettek menjenek a helyi szovjet épületéhez. Úgy gondolta, mivel ez „tanácsot” jelent, az pedig ma már önkormányzat, így útmutatása alapján olyan helyre jutnak ezek a fura szerzetek, ahol végre eligazítják őket.
(Karantének)
{K1}