A kocsmában húsz percig állt kézállásban, ő tartotta a rekordot. Este címvédés volt, nem lehetett hülyéskedni. Kézállásban is meg tudta inni a tengeralattjárót (vagy ahogy a barátai mondják: búvárt), ez volt a specialitása. A barátai őrjöngtek a hetedik után. László elmosolyodott, és egy keveset a szőnyegre hányt. A többivel még idejében kiért a fürdőszobába.
László megnyomta a szinte teljesen lekopott hetes szám mellett feketéllő gombot a liftben, de az önműködő ajtó nem mozdult. Másodszor is megnyomta, de továbbra sem mozdult. Kiszállt belőle, és nekivágott a lépcsőknek. A lépcsősorokat középtájon pihenővel szakították meg, László a harmadikon rágyújtott. Böfögött, a levegőbe szaglászott, majd továbbment. Mire felért a hetedikre, elfogyott a cigaretta. Csöndben nyitotta ki a lakásajtót. Két lánya és a felesége tévét nézett.
Nem köszönt senki senkinek.
László elővette a telefonját, és a jegyzetek között vezetett naplójába felírta: „Uristen, mijen csunyák.” Bement a fürdőszobába, vizelt, kezet nem mosott. Aztán a kisszobába ment, ott aludtak a feleségével, meg Lizivel, a kövérebbik, pattanásos lánnyal, ő persze külön ágyban. Alettáé volt a nappali, akkor is tévézett, ha nem akart.
Felvette a pizsamáját, megrázkódott a szagától. Gyorsan lefeküdt, de alig két perc múlva fel kellett ülnie, annyira forgott vele az ágy. Sokáig nézett ki az ablakon. A szomszéd tízemeletes ház kevés ablakában égett világosság, inkább a tévék fénye villódzott. László megpöccintette az ablakot, de rögtön vissza is csukta: odakinn is meleg volt és büdös.
Visszafeküdt, de érezte, ez nem fog menni.
A kocsmában húsz percig állt kézállásban, ő tartotta a rekordot. Este címvédés volt, nem lehetett hülyéskedni. Kézállásban is meg tudta inni a tengeralattjárót (vagy ahogy a barátai mondják: búvárt), ez volt a specialitása. A barátai őrjöngtek a hetedik után. László elmosolyodott, és egy keveset a szőnyegre hányt. A többivel még idejében kiért a fürdőszobába.
Hallatszott, hogy alul (vagy felül) is hányik valaki. A másik hamarabb végzett, elégedett vízcsobogás jelezte, hogy újra a régi a gyomor. László kikémlelt, de családja nem fordult feléje. Visszaosont a szobába. Már nem forgott semmi, nyugodtan feküdt a hátán.
Talán el is szenderedett.
A felesége érkezett. Lizi még nézte a tévét. Vagyis szomorúan babrálta a telefonját: a Facebookot bámulta, amin pedig manapság már csak megfáradt öregasszonyok szkrolloznak cicás videókat, politikai műsorokat, recepteket és jézusos képeket. (Meg persze búsképű elhagyott szerelmesek, akik exük feltöltött képeinek és posztjainak mániákus vizsgálatával keresnek kétségbeesetten valami magyarázatot, hogy miért kerültek lapátra.)
– Azt hiszem, beszélnünk kell.
– Nem szeretnék.
– De muszáj. Alettának pénz kell.
– Nincs. Mire?
– Kell és kész.
– Nincs. Hagyjál már.
– Soha nem akarsz beszélgetni velem.
– Nem.
– Miért?
– Mert folyton csak baszogatsz.
– Nem igaz.
– De. Elmondod, milyen szemét vagyok, aztán bőgsz.
– Nem igaz! Micsoda szemét vagy, hogy ezt mondod! – Az asszony szipogni kezdett.
– Erről beszélek.
– Mi van? Mi van, bazmeg?
– Hagyjuk.
– Nem! Miért nem beszélgetsz velem?
– Csak.
– De miért nem?
– Mert olyan veled beszélgetni, mint egy tál zsíros lével.
– Dögölj meg.
– Te is.
László nyitott szemmel feküdt. Átölelte a feleségét.
– Nem szopsz le?
Az asszony ellökte a kezét.
– Akkor hát aludj jól, drágám.
Mély álomba zuhant. Reggel új napot nyitott a jegyzetek között, és beírta: „Állom. Üllök a mezön és gondolkozok: hány joravalo derék középkoru szomoru férfi senyved rusnya lányokal, undok, utállatos feleségel a hetedik emeleten, 2 szobás lakásban. Mégse lessz öngyilkos egy se. És ölni ölt már valaki közüllük? Alig páran. Hanem élnek továb. Ez az igazi tragédija. Ami nem kiroban, hanem végiglapangja az életet.”
Ellenőrizte, hogy kifogástalanul működik-e a számkóddal felütött ujjlenyomat-olvasó. Szeretettel nézte a készüléket. Feloldotta a billentyűzárt és beírta: „Minden örömöm te vagy.”
Reggeli nem volt, de talált egy neszkávét a kredenc hátsó részében. Aletta jött.
– Kell kétezer forint.
– Nincs.
– Akkor mit csináljak, bazmeg.
– Nem tudom. Bazmeg. Az isten pénze nem elég.
Aletta elment. Lizi a fürdőszobában sírt.
Az asszony a cipőjét húzta, és mielőtt kiment volna az ajtón, a szoba közepére rúgta László cipőjét.
– Máskor tedd a helyére!
– Tudod, Lizi – magyarázta László az ajtón keresztül –, volt, amikor megtettem volna. De asszem, akkor is itt tartanánk.
Lizi nem válaszolt.
– Baszki, vasárnap is cukiztunk a Tesco-soron… Te kettőt is ettél krémesből!
– De az ott van a hentes mellett, apu… Ugyanazok a legyek járják, mint a húst!
– Még jó, hogy vettem kólát, az levitte a bajt – mondta László epésen.
– Különben is lopod a cigimet. Dohányos ember soha nem csömörlik meg.
Lizi nem válaszolt.
László úgy döntött, majd az iskolában vizel és fogat mos. Volt egy régi jegye, azt sokadszorra is kilyukasztotta a Nagyvárad téren.
– Annyian mennek most ott le a hülye felújítás miatt, hogy úgysem tudnak rendesen ellenőrizni – mondta Miklós, a kollégája, és László igazat adott neki.
A Nyugatinál még időben meghallotta, hogy a kijáratnál ellenőrzést végeznek, ezért gyorsan visszalépett a metrókocsiba. Kiment Újpest-központig, majd visszajött. Addigra elmentek az ellenőrök, fel tudott emelkedni a napsütötte utcára.
Megkezdődött az első órája. Informatikát tanított és rajzot, néha matekot helyettesített. „Egyikböl sem élnék mega pijacon”, írta be egyszer a telefonjába, majd megrészegedett. A tizenegyedikes Blanka az arcába tolta a mellét, mikor kijött megbeszélni a javítót. László az ajtó felé sandított, látta, hogy megmoccan egy telefon.
– Nem lehet, Blanka. Múlt héten kellett volna.
– De tanár úr… – nyafogta Blanka, és közelebb mocorgott. László érezte az illatát, megszédült.
– Sajnálom, majd ősszel.
– Nyomorult vén fasz.
– Hülye kis kurva.
Hosszú nap volt, sok órával, mégis ő ért haza elsőként. Nem volt éhes, a menzán evett. Mikor nem fogyott el az étel, kaptak a tanárok is. (Kivéve, ha darabszámos volt a hús; azzal nem tudtak jófejkedni a konyhások.) Letette a két üveg vodkát és a tíz sört az asztalra. Elővett egy doboz cigarettát is. Rágyújtott, köhögött.
„Érdekes, jegyezte fel a telefonjába. Nem esik jol, pedig mégis mijen jol esik.” Kijelölte az összes naplóbejegyzést, és elküldte e-mailben saját magának. Benyúlt Aletta fiókjába, viszolyogva kivette a naplóját, és a hátsó lapra felírta a jelszavát: mokus162. „Ha megtaláljátok, jo, ha nem, ugyis”, lőtt még utána az előző e-mailnek. A vodka lassan fogyott, a cigaretta még lassabban. Egy idő után papírt vett elő, felírta rá: „Hányan élltek még ugy, mind én:”, és számolni kezdett. Ezer rovátkánál abbahagyta, már alig látszott a papír fehérje.
Lehajtott fejjel ült, kinn besötétedett, de még mindig nem jött haza senki.
Körülnézett a csöpp lakásban, nincs-e valami üzenet. Nem volt.
Aztán kivette a táskájából a kötelet. Tétován állt – csak a vodkát húzta meg –, majd elindult a lakásban, és kereste, hova lehetne felkötni. Nem talált semmit. Vagyis a kisszobában leszakította a csillárt, amikor ellenőrizni akarta, elég feszes-e. Eltette a kötelet, és megitta az első üveg vodka utolsó kortyát. Elővette a konyhakést, felbontotta a második üveget, rágyújtott, majd homályos tekintettel, de elszántan a bal csuklójára nézett. Nyiszitelni kezdte a bőrt, de a kés nem vitte. Kereste egy ideig a fenőkövet, de nem találta sehol. Pedig még a teraszon is megnézte.
Elkezdett felmászni a terasz korlátjára, de megtántorodott, és majdnem kizuhant. Halálsápadtan rogyott le a kellemesen hűvös betonra, majd a virágcserépbe hányt. Bement, meghúzta a vodkát és elszívta a megmaradt cigarettákat. Egyiket a másik után. Kétszer hányt még.
Tíz körül zörgött a zár. Egyszerre érkeztek mindhárman. Megkövült arccal szimatolták a levegőt, az asszonyt a gutaütés kerülgette: csak hápogott, mert nem jöttek szavak a szájára. Felkattintotta a villanyt. László a konyhában kézállt, és éppen megivott egy tengeralattjárót (vagy ahogy a barátai mondják: búvárt).
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. november 30-i számában.)