„A színész igazából eszköz. Nem olyan, mint a zenész, inkább a hangszerhez hasonlít. És ha nem használják, nem vigyáznak rá, elhangolódik, tönkremegy” – Fehérvári Péterrel a színpadi létezésről, karrierépítésről, pandémiáról beszélgettünk.
– Mit jelent számodra a színpad?
– Egy jelző jut az eszembe, übermensch (emberfeletti ember), Nietzsche filozófiájának egyik kulcsfogalma, mely az Imigyen szóla Zarathustra című művében hangzik el. Színházi körökben is használt kifejezés. A színpadi létezésben olyan típusú, kicsit emberfeletti állapotot jelent, amit más szóval nehéz leírni. A legizgalmasabb e kifejezés szerint, hogy a színpadon egyszerre több síkon kell dolgozni, jelen lenni. Fizikailag, szellemileg, koordinációban, koncentrációban, hangban és jelenlétben egyaránt. Miközben „átmegy rajtad a gyorsvonat”, azaz éled a szerepet, az agyadnak egy része kívülről figyel téged, így állandóan mérlegeled a következő lépést. Milyen irányba, milyen ívet lehet adni a szerepnek, és ehhez képest mit, melyik részét kell továbbvinni, továbberősíteni. Természetesen a próbafolyamat által megadott kereteken belül, mert a szerepjátszás társasjáték, kell hozzá minden esetben a partner, a rendező és a koncepció, ami felállítja a játékszabályokat. Mindegyik előadás egyszeri, megismételhetetlen történet, hiába van bepróbálva, akkor is, ugyanazon a szerepen belül nincs két egyforma estém a színpadon. A közös koncepció, a szerepalkotás belső igénye és az állandó jelenérzés elmaradhatatlan. Talán ezért hívjuk „élő művészetnek”. Ezért szeretem.
– Sepsiszentgyörgyről indultál, majd Kolozsváron végeztél. Hogyan kerültél végül Magyarországra?
– Röviden: anno nyaranta színház helyett mindig dolgoztam valamit. 2010. augusztus 20-án a budai Várban megrendezett Mesterségek ünnepét konferáltam. Az akkori barátnőm épp Budapesten végezte tanulmányait. Az ő egyik barátja jelezte, hogy Székesfehérváron a Vörösmarty Színházban, a Godspell- és a Mágnás Miska-előadásokra van másnap meghallgatás. Elmentem. Teljesen más volt, mint otthon: rengeteg jelentkező, olyan énekhangokkal, hogy szinte megfordultam. Háromszázadik voltam, az utolsó. Egy jó beszélgetés, kis tánc, kis ének, ismerkedés. Miután hazamentem Erdélybe, nem gondoltam többet rá, készültem az új évadra. Aztán Romániában pénzügyi gondok adódtak és csökkentették a fizetésünket. Édesanyám juttatta eszembe a nyári meghallgatást. Amikor felhívtam őket, jelezték, hogy érdekli őket a karakterem, új színt vinne a színházba. Felajánlották a Mágnás Miska főszerepét sok más szerep mellett, és egyéves szerződést. Tulajdonképpen a pénzügyi gondok miatt éltem a lehetőséggel. Hogy ez jó döntés volt-e, azt most nem tudnám megmondani.
– Van egy olyan közszájon forgó vélemény, hogy aki nem a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett, az Magyarországon, de különösen Budapesten nem tud színészként karriert építeni, legfeljebb nagyon nehezen. Te Erdélyben végzettként mennyire érzékeled ezt?
– Itt telített a szakma. Nyilván az egyetemi képzés legfontosabb helyszínének a Színház- és Filmművészeti Egyetemnek kell lennie. De azt nem gondolom, hogy gyengébb színészek kerülnének ki Kolozsvárról vagy máshonnan. Szerintem a rivalizáció indokolatlan az iskolák és a színészeik között. Minden ember más, egyedi és megismételhetetlen, így minden színész is, eleve nem létezik olyan kijelentés, hogy „te elvetted az én szerepemet vagy én a tied”. Mikor két év után Székesfehérváron egy vezetésváltás kihúzta a lábam alól a talajt, gyorsan fel kellett vennem az itteni habitust, ritmust, módszert a szakmai boldoguláshoz. Nem volt könnyű. Sajnos sokat számít, hogy ki kinek a kije. Még nem működtem annyi ideje itt, hogy bedolgoztam volna magam a szakmába. Színházigazgatókat egyáltalán nem ismertem, rendezőket igen, akik viszont az igazgatóktól függtek, ők pedig elsősorban a saját embereiket vitték mindenhová. Mégis megtettem, ami tőlem telt, dolgoztam bábszínházban Pécsen, Miskolcon, Debrecenben és nyári játékokon, koreografáltam a mozgásszínházas múltam miatt, játszottam, ahol és amikor csak lehetett határon innen és túl. Aztán meghalt édesapám. Az egy külön fejezet egy színész életében, amikor a családjából valaki már azon a bizonyos másik színtéren játszik tovább.
– Ezek után nem akartál visszamenni Kolozsvárra?
– Hazamehettem volna. Gyakran gondoltam rá, aztán az élet kompenzált. Szerelmes lettem. Nem lett belőle család, de közben az Újszínházban Budapesten öt szerep köszönt rám. Ismét válaszolt az élet. Aztán hirtelen két rendező közül, akikkel dolgoztam volna, az egyikük megbetegedett, a másikuk pedig meghalt. A tragédiákon túl az is bizonytalan lett, hogy műsoron maradnak-e az addigi darabjaim. Ismét anyagi bizonytalanságba kerültem. A Turay Ida Színházban sikerült munkát találnom. Beugráshegyek, egyeztetési problémák az Újszínházzal. Döntés két játéktér között. Sajnos győzött a megélhetés anyagi kérdése. Az utóbbi pár év kifejezetten nehéz volt. De van egy olyan mondás, hogy „vesztesen nem megyünk haza”. (nevet)
– És jött a karantén. Tőled mit vett el?
– Nekem – és most számszerűsítem a pandémiát – nyolcvannégy előadásom maradt el. Nem tudni, mennyi lesz pótolva. Ráadásul szabadúszóként – mert a fővárosban pillanatnyilag nehéz állandó pozíciót találni – nem lehet biztos fizetéssel számolni. Magyarországon meg kellett tanulni azt, hogy az ember éves átlagban gondolkodjon, és ne havi jövedelemben. Ami azt jelenti, ha én tudom, hogy tavasszal mennyi bevételem lesz, akkor azt előre be kell osztani, és tudni, hogy meddig kell kitartania, amíg újra lesz pénzem. Az évad alapvetően olyan, hogy általában augusztus-szeptemberben megy az előadások készítése. Utána október második fele, november, de főleg december a fő kereseti hónap. A január-február megint halott, azután jön a március, április, május, június, ezek nagyon aktív hónapok, de a június második fele, a július és az augusztus eleje újra teljesen üres. Néha sikerül nyári előadásra bekerülni, az jó, de nem nagy hozamú. Most pont a négy aktív hónap maradt el, amikor az éves tartalékomat megtermelhettem volna.
– Hogyan hatott ez rád egzisztenciálisan?
– A főiskolán az addigi embert tulajdonképpen szétszedik és újra összerakják. Természetesen a neveltetését és értelmét alapul véve, de mégis színházi embert csinálva belőle, hogy aztán olyan hangszer készüljön, amely – lelkileg – bírja az idegrendszeri terhelést és a másság színeit a színpadon, amikor egy magadtól független és teljesen más ember stílusjegyeit és értékét kell hozni, amivel például a te életed magánemberként nem rendelkezik. Ezzel nincs semmi baj. Viszont amikor az életben (miután ezeket a dolgokat megtanultad és már csak annyi dolgod lenne, hogy használd a tanultakat és élj vele, hogy alkotni tudj és ezáltal mindent beletéve, megmutatva kiteljesedj) eltűnik ennek a lehetősége és az anyagi biztonsága – ráadásul csak ehhez értesz és már húsz éve dolgozol benne –, egyszer csak ott állsz emberként, és annyit látsz, hogy a kezed-lábad megvan. De mégis olyan, mintha egy kiürült porhüvely lennél. Innentől kezdve csak a túlélésre megy az életed. A színész igazából eszköz. Nem olyan, mint a zenész, inkább a hangszerhez hasonlít. És ha nem használják, nem vigyáznak rá, elhangolódik, tönkremegy. Ettől félek én. Ennek az ellentéte lehet egy életcél.