Nem új keletű dolog, hogy az ember képet készít magáról. Csupáncsak most ért a technikai fejlettség arra a szintre, hogy széles tömegek számára is hozzáférhetővé vált a fényképezés lehetősége, és ugyanakkor a fotók szinte azonnal nyilvánossá is tehetők. Ezért van az, hogy bár az önarcképkészítés késztetése mindig is ott volt az emberben, az önarcképek milliárdjai csak most árasztják el a világot. A szelfi ugyanis egy egyszerű üzenet: itt vagyok, ilyen vagyok, vagyok. A szelfi egyszerű önkifejezés. Nem ördögtől való.
A szelfi, a saját magunkról készített fénykép (selfie – self-portrait) ma már hétköznapi dolog. Még akkor is, ha sokan talán fejcsóválva figyeljük a közösségi oldalakon azokat, akik – kis túlzással – minden mozdulatukat dokumentálják, és folyamatos késztetést éreznek, hogy a virtuális térben is nyoma maradjon mindannak, ami nap mint nap történik velük. Ma már egy ilyen internetes profil sokak esetében önmeghatározás is, azt a képet építi, amit látni és megőrizni szeretnének magukról. A folyamatos nyilvánosság visszaigazol vagy cáfol, de legfőképpen motivál az újabb és újabb szelfitudósítások közzétételére. Persze ezek a kijelentések csak annyira igazak, mint bármely általánosítás, hiszen nyilván nem tekinthetjük bármely tinilány pucsító, mélyen dekoltált és behúzott hasú szelfijét identifikációs kísérletnek, bár kétségkívül az énképek és profilképek összevetése számos korjelenség sajátosságait is feltárhatná. A szelfikészítés közben életüket vesztők egyre növekvő száma, a súlyos személyiségzavarokat vagy mentális betegségeket is látni engedő vagy épp palástoló fotósorozatok az utóbbi években a szakemberek figyelmét is egyre inkább felkeltették a nemrég elterjedt fotóműfaj iránt. Igen összetett társadalmi-lélektani és kulturális jelenség ez a virtualitásba áthajló élettörténet, melynek csupán egyik eszköze a szelfi, amely, ha a kliséket levetkőzi, igen kreatív önreprezentációs folyamatokat generálhat, és általa a művészet is gazdagodhat.
Nem új keletű dolog, hogy az ember képet készít magáról. Csupáncsak most ért a technikai fejlettség arra a szintre, hogy széles tömegek számára is hozzáférhetővé vált a fényképezés lehetősége, és ugyanakkor a fotók szinte azonnal nyilvánossá is tehetők.
Ezért van az, hogy bár az önarcképkészítés késztetése mindig is ott volt az emberben, az önarcképek milliárdjai csak most árasztják el a világot. A szelfi ugyanis egy egyszerű üzenet: itt vagyok, ilyen vagyok, vagyok.
Nyomot hagyni – ez a késztetés búvik meg amögött is, amikor az ács munkája végeztével a tetőgerendába bevési a monogramját, amikor az utazók mindenféle lehetetlen helyre odafirkálják, hogy „Itt jártam”, de ezt láthatjuk a gyermekeink rajzain is, amikor az első pont-pont-vesszőcske arcról mesélni kezdik, hogy ezek ők, és épp mit csinálnak a képen. A szelfi egyszerű önkifejezés. Nem ördögtől való.
Az első ismert fotóönarcképet egy holland származású kémikus, Robert Cornelius (1809–1893) készítette 1839 őszén Philadelphiában. Robert Cornelius a családja lámpaüzlete mögött próbálta ki először fényképezőgépét, odaállt a hosszú exponálási idővel működő masina elé, majd a kép hátoldalára ezt írta: „Az első fénykép, ami valaha készült.”
A korai szelfiken is gyakran jutott szerephez a tükör, már az 1900-as évek elején is készültek fényképek tükör előtt pózolókról, még a tragikus sorsú cári család, a Romanovok hagyatékából is maradt fenn ilyen fotó: II. Miklós orosz cár legfiatalabb lánya, Anasztázia 1913-ban lefotózta magát egy Kodak Brownie kamerával.
A fényképezőgép feltalálása előtt a művészek kiváltsága volt az önarckép, gyakran „csempészték” be képmásaikat csatajelenetekbe vagy mitologikus ábrázolásokba. A legkorábbi festett önarckép meghatározása még vita tárgya. Többen feltételezik, hogy Jan van Eyck 1433-ban készült Turbános férfi című festménye önarckép. De az első ismert önábrázolás, amely már nem tömegjelenetekbe és freskókra csempészett önportré, hanem a művész műfajt teremtve, önálló képként festi meg a saját portréját, az Jean Fouquet 1450 körüli miniatűr önarcképe.
Később – főként miután elterjedtek a Murano szigetén kikísérletezett, hosszú ideig használható üvegtükrök – ez kedvelt műfaj lett. A híres önarcképfestők számbavétele helyett most csak két alkotást emelek ki: Parmigianino Önarckép homorú tükörben című festményét 1524-ből és M. C. Escher Kéz tükörgömbbel című litográfiáját 1935-ből. Mindkettő olyan perspektívát mutat meg, melyek a mai kamerák torzításaiból, illetve a szelfikészítés karnyújtásnyi távolságot feltételező szögéből adódóan ismerősek.
A legkorábbi fennmaradt önábrázolás Berlinben látható: Bek és felesége, Taheret szobra. Bek (Bak néven is ismert, a szó jelentése szolga) egyiptomi udvari főszobrász volt Ehnaton uralkodása alatt.
Az ókori görög alkotók közül Plutarkhosz megemlékezik Pheidiaszról. Az ő fő műve a világ hét csodájának egyikeként ismert, 12 méter magas, elefántcsontból készült Zeusz-szobor. A szobrász Periklész bizalmasa volt, részt vett az athéni Akropolisz építésében. Istentelenséggel vádolták, mivel az Akropoliszon felállított Athéna szobrának pajzsán Periklész és a saját képmását örökítette meg. Pheidiaszt börtönbe zárták, Plutarkhosz szerint ott is halt meg.
De ha tényleg a legelső önábrázolást kutatjuk, akkor talán elég tükörbe néznünk, hiszen Mózes első könyvében ez áll: „És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre”. (Persze kérdéses, hogy Isten, ha ma ránk néz, felismeri-e önmagát ezen a képen.)
A tudomány a mai napig nem tudott egyértelmű választ adni arra, mi különbözteti meg az embert az állatoktól, melyik az a képesség (sic!), amely kiemelte őt a többi élőlény közül. A nevetés, a gondolkodás, az emlékezés, a kommunikáció – vetődik fel olykor, majd sorra bebizonyosodik, hogy valamilyen szinten mindez más élőlényekre is igaz lehet. Pedig a magyarázat talán már évezredek óta itt van előttünk a teremtéstörténetben. Talán épp ettől más az Isten képére teremtett ember: ott van benne is a törekvés, hogy a maga képére formáljon valamit, de közben élete végéig foglalkoztatja a kérdés, hogy milyen is ez a kép valójában. Az pedig mindannyiunk egyéni felelőssége, hogy a pont-pont-vesszőcske fej vonalnyi mosolyától indulva a fényképeken, szelfiken is rögzített én-pózaink seregében megőrizzük az igazi arcunkat.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. augusztus 24-i számában.)