Kristó Róbert egyaránt támaszkodik a fotózásra és a grafikára. Alkotásai azonnal felismerhetőek, sokszor a fa mintázatát használja ihletforrásként: a fatábla évgyűrűi, mintázata, köröcskéi, bogok, görcsök inspirálják egy-egy kép létrehozásában.
– Mikor körvonalazódott, hogy képzőművészeti pályára lépsz? Hogyan talált egymásra a fotózás és a grafika?
– Már az elemi iskolában kiderült, hogy jól rajzolok és van némi tehetségem, de biztosra akkor dőlt el, amikor sikeresen felvételiztem a csíkszeredai, mostani Petőfi Sándor Általános Iskolába. Az ötödik osztályt már ott kezdhettem el a rajzosztályban. A fényképezés jóval később lépett be az életembe, gyakorlatilag a Nagy István Zene- és Képzőművészeti Líceum elvégzése környékén. Első találkozásom a kamerával egy osztálykiránduláson történt, amikor kézről kézre járt közöttünk egy Zenit típusú fotógép. Amikor hozzám került, nagyon belelkesedtem: utasításokat adtam, egy jó szöget kiválasztva beálltam, és lőttem pár képet. Mint utólag kiderült, azok a felvételek mind elégtek.
Fotóművész mint fotóriporter
– Miképp lettél fotóriporter, illetve vizuálisnevelés-oktató?
– Ez egy hosszú sztori, de megpróbálom röviden elmesélni. A fényképezőgéppel való első találkozásom után sikertelenül felvételiztem az egyetemre, és – jobb híján – komolyabban elkezdtem foglalkozni a fotózással. Mire mégis felvettek az egyetem képgrafikai szakára, már több gép megfordult a kezemben, megtanultam a labortechnikát, magam hívtam elő a filmjeimet, magam nagyítottam a képeket, és ismertem pár jó fotóst. Így találkoztam egykori mesteremmel, Nagy P. Zoltánnal, akit nyaranta helyettesítettem fotóriporterként az akkori Hargita Népe napilapnál. Első éveimben még otthon laboráltam, a fürdőszobát ideiglenesen átalakítottam sötétkamrává, így a kész anyagot vittem be a főszerkesztőnek. Az államvizsgám előtt nem sokkal hirdették meg a fotóriporteri állást a már
említett napilapnál, ahol ugyan sikerült a vizsgám, mégsem vettek fel, arra hivatkozva, hogy még nem végeztem el az egyetemet, így ez a vonat elment.
Az egyetem befejezése után a tanügy maradt lehetőségként, sikeresen vizsgáztam a Tanulók Háza által meghirdetett rajz katedrára, és – mivel a tanterv megengedte – mellette a fotózást is szívesen tanítottam. Így hoztam létre az Alkotóműhelyt, ahol vizuális nevelést oktatok, ennek keretén belül a diákok a különböző technikákon túl látásmódot is tanulnak. Majd 2006-ban, mit ad Isten, egyszer csak a volt kollégák szóltak – természetesen titokban –, hogy indul Csíki Hírlap néven az azonos nevű, 1900-as évek elején megszűnt napilap utóda, és menjek a csapatba fotóriporternek. Így lettem az első csíkszeredai színes újság riportere és újraalapító tagja.
– Milyennek látod az utánpótlást, miként ismertethető, szerettethető meg a fiatalsággal a képzőművészet?
– A diákjaim már nagyon könnyen, mondhatni zsigerből használják a különféle technikai eszközöket, szoftvereket, a tehetségesebbek könnyedén alkalmazzák is ezeket a képzőművészetek terén. Csupán irányt kell mutatni nekik, formálni a látásmódjukat.
– Te kiktől tanultál legtöbbet a pályád elején?
– Időrendi sorrendben haladva Gaál András festőművész és Ferencz Ernő szobrászművész voltak a tanáraim az általános iskolában, majd a középiskolában Márton Árpád festőművész, a grafika terén Koszti István. Az egyetemen Suzana Fântânariu és Vică Tilă-Adorian grafikusművészek hatottak rám. A fotózást autodidakta módon tanultam, könyvekből és tapasztalatok által, azonban sokat segített, mentorált pályám során a már korábban említett Nagy P. Zoltán fotóművész.
A fatáblában minden benne van
– A kiállításaid között hosszú évek teltek el, s noha napilapokon keresztül a munkáid folyamatosan az emberek szeme elé kerültek, művészeti alkotásokkal ritkán jelentkeztél. Összeegyeztethetők-e a munkahelyi kötöttségek az alkotás szabadságával?
– Nem voltak szükségszerűek a kiállítások, hiszen valóban folyamatosan jelentek meg fotóim az újságban. A munkahelyi kötöttséget nem éreztem, a fotózást tekintve tulajdonképpen kinyíltak a lehetőségek, és a napi kötelező mellett nagyon sok érdekes téma kínálta magát. Eleinte két géppel dolgoztam, hogy szétválasztható legyen a munka és a művészfotózás. Később a digitális technikánál már a szelektálással és az utómunkával lehetett ezt megoldani. Ugyanakkor a fotóriporteri állás egész embert kívánt, egy ideig emiatt kevésbé jutott idő a rajzolásra, de szerencsés módon egyre sűrűbben kaptam meghívást alkotótáborokba. Ezért hálás vagyok sok jó embernek, mert az egyetem után végül ezek a műhelyek tették lehetővé, hogy kizárólag az alkotásra, a grafikára összpontosítsak. Itt fejlesztettem ki az egyedinek mondható frottázs technikámat, amely a kézi rajz és a fa erezetének, évgyűrűinek rejtett lehetőségeiben, kapcsolatában gyökerezik.
– A természet fontossága, a fa mintázata mint ihletforrás, a textúrák játéka a névjegyednek számít. Veled született, otthonról hozott adottság ez, vagy a fotóriporteri múlt domborította ki?
– Az alkotásaim jellege, témája és a felhasznált technika, a fa anyaga megadja a választ erre a kérdésre. Részben a környezet és a munkám formált, de velem született nyitottság is kellett hozzá.
– Milyen lehetőségeket kínál ez a technika, még milyen eljárásokat használsz szívesen?
– A frottázst alkalmazom legszívesebben, mert végtelen lehetőség van benne, mindig egyedi textúra rajzolódik ki a gondosan előkészített rajztábla és a szénrajz vonalai által. Előfordul, hogy a fatábla évgyűrűi, mintázata, köröcskéi, bogok, görcsök inspirálnak egy-egy kép létrehozásában, és az is előfordul, hogy egy konkrét témához keresek megfelelő textúrát. Így a képek mélyebb gondolatiságot fejeznek ki. A frottázs lehetőségeit használtam abban a sorozatomban is, amely a Vonalkódok címet kapta, és megfotózott grafikai hatású tájakat ültettem át szénrajzzá. Így a fotó és grafika párban nyújtott esztétikai élményt. Kizárólag szénnel dolgozom, nem törekszem színes, tetszetős képek létrehozására, sosem az eladhatóság volt a szempont.
A fotózás terén ugyanakkor a műtermi fotózást részesítem előnyben, amely több lehetőséget ad a kép megrendezésére, a mondanivaló kibontására, itt nagyobb a rendezői szerep, az alkotás lehetősége. Közel három éve dolgozom egy újabb sorozaton, amelynek témája a párkapcsolatok természete. Ezek a hagyományosnak mondható jegyes-, illetve házastársi fotók újragondolásai, állati motívumokkal, erős szimbolikával, új minőséggel kiegészülve. Erős érzelmi tér bontakozik ki a párok közötti dinamikából, nyers erővel sugároznak a különféle karakterek.
– A közeljövőt illetően milyen tervek foglalkoztatnak még?
– Az említett, állati motívumokkal beszélő, Barbár képek című sorozatomat szeretném befejezni. Elképzeléseim szerint egy tizenkét képből álló, óriás nagyítású kiállításon mutatnám be, amely méretével és mondanivalójával ütős lenne. Ehhez azonban támogatóra is szükségem lesz, aki fantáziát lát egy nagy méretű digitális printkollekció létrehozásában.
Terveim között szerepel még egy korábbi fotósorozat folytatása és kiterjesztése a Kárpát-medencére, amelynek témája az ember és közvetlen környezete, harmóniája, illetve diszharmóniája. Dokumentarista jellegű, megrendezés nélküli műveim középpontjában az ember áll. Nem öltöztetem be őket, nem megrendezett képeket készítek, hanem a valóságot szeretném megmutatni a maga szépségeivel, hiányaival, rendjével vagy kuszaságával. A portrék önmagukért beszélnek, a környezet tárgyai, berendezései, a textíliák vagy éppen a még távolabbi múltat idéző képek egész családtörténeteket mesélnek. Azok a tárgyak, amelyekkel alanyaim körülveszik magukat, róluk beszélnek, elárulják a társadalomban elfoglalt helyüket, nemzeti-vallási hovatartozásukat is. Szeretnék eljutni a lehető legkülönbözőbb helyekre – a Kárpát-medence más elszakított területeire –, és leképezni, megörökíteni a régiók sajátos jelenét, amely kiváló tükre a lelkületnek, életmódnak, értékrendnek. Olyan anyagot készítenék, amely a Kárpát-medencében élő különböző etnikumok belső élettereit, otthonait hasonlítaná össze kulturális, vallási, nemzeti szempontok szerint.
– Tudsz időt szakítani az alkotómunkára? Miképpen néz ki egy átlagos napod?
– Vidékre költöztem, közelebb kerültem a természethez, és végre sikerült elültetnem – talán nem véletlen – pontosan tizenkét fát. Ez az időszak több gondolkodásra, elmélyülésre ad lehetőséget.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)