Az arcomat megcsípte a fagy.
Aztán Isten is figyelt engem,
Súgta: kellenek a fagyos telek,
Etesd meg a madaraimat.
Istent figyeltem,
Néztem, miként fordítja őszbe a tájat.
Pirítja a fán a levelet, földre ejti,
S az csöndben lehull, nem is lázad.
Láttam, ahogyan a szőlőtőke bágyad,
Színes ruhát húz a hegyre
A legnagyobb divattervező,
Puha hóba burkolódzó
Magas hegytető.
Láttam Istent lobbanó tűzben,
És izomban, ha lendül a balta,
A domboldalt reggelre
Faggyal, köddel betakarta.
Tél lett, az istenfigyelés nagy idő,
Az arcomat megcsípte a fagy.
Aztán Isten is figyelt engem,
Súgta: kellenek a fagyos telek,
Etesd meg a madaraimat.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. decemberi számában)