Megérkeztem hát: tenyeremben a hét domb városa.
A Herzl-hegy északi lejtőjén köd-lepedőben a katonai temető.
A zsidónegyed egyetlen minaretje ünnepi homályba vész.
Kegyosztó szél; narancs és fűszer illatát söpri felém.
Bármerre nézek, hömpölygő emberáradat, zarándok-tömeg.
Apró fények mindenünnen, sárgák, mint a kabátra szögezett hold.
Megérkeztem hát: tenyeremben a hét domb városa.
A Herzl-hegy északi lejtőjén köd-lepedőben a katonai temető.
A zsidónegyed egyetlen minaretje ünnepi homályba vész.
Kegyosztó szél; narancs és fűszer illatát söpri felém.
Bármerre nézek, hömpölygő emberáradat, zarándok-tömeg.
Apró fények mindenünnen, sárgák, mint a kabátra szögezett hold.
Az Oroszlános kaput fegyveres őrök vigyázzák, cigarettafüst
melegébe burkolózva. Alkudozó arabok, kegytárgyárusok, átellenben
„koldusok néma bankettje”. Összezárt ajkú zsidók, fekete kaftán,
imaköpeny, fejükön kalap vagy díszes szőrmesapka. Mennek
a közelgő szombatot köszönteni. Ők is ünnepelnek –
sziklák és könnyek betűit mormolják egyre a szétszóratásban
összezárva: általuk lesz valósággá a múlt.
A sikátorból egyszerre ének tör fel, három óra van,
megkezdődött a ferences barátok körmenete. Szinte egymásra
dőlnek a házak, tömjén füstje mögött kígyózik a tömeg,
(megfejtetlen, sajgó szív-hieroglifák), papok, pópák,
zöldkabátos muzulmán őrök, apácák mosoda-fehérben
vonulnak névtelenül a Szenvedés nyomában. Egyetlen
rázkódás a Via Dolorosa. Az ablakban Barabás örvend,
hogy kegyelmet kapott, Veronika kendővel integet,
egy asszony a fiát siratja, térdeplő emberek torlaszolják
a kápolna bejáratát, végül tizennyolc meredek lépcsőfok,
ahonnan nincs visszaút. Az üdvtörténet a szemem előtt.
’Adj békességet Úr Isten, a mi időnkben a földön.’
A templom előtti téren már eső zsolozsmáz, ernyőt
mégsem látni. Felnézek, kell a mozdulat.
Az égbolt mintha maga volna az emlékezés sátra.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. decemberi számában)