Úgy teszek, mintha észre sem venném a két előre álló szuvas fogát.
Arcomhoz hajol. Érzem áporodott, fokhagymaszagú leheletét.
Szúrós tekintetét a szemembe fúrja, mint aki ki akarja égetni világát.
Nem mozdulok. Tűröm, hogy szavaival korbácsoljon, a szívembe röpítse gyűlöletének nyilait.
regényrészlet
Úgy teszek, mintha észre sem venném a két előre álló szuvas fogát.
Arcomhoz hajol. Érzem áporodott, fokhagymaszagú leheletét.
Szúrós tekintetét a szemembe fúrja, mint aki ki akarja égetni világát.
Nem mozdulok. Tűröm, hogy szavaival korbácsoljon, a szívembe röpítse gyűlöletének nyilait. Megbénítsa akaratomat, elszívja maradék bátorságomat, a félelem lavináját zúdítsa rám.
Igen, most már biztos vagyok benne, hogy ezt akarja.
Erőt gyűjtök.
Az előbb inamba szállt bátorságomat visszaszerzem. Lesz, ami lesz: szembeszegülök. Megmutatom, ki vagyok. Nem, nem az akaratával készülök megvívni, hanem a szelídségét, azt a csipetnyi, villanásnyi szeretetet keresem, az oda vezető utat.
– Még hogy a nevemet kérded! – kiáltja. – Mit kezdesz a nevemmel, te szerencsétlen?
Szeme sarkában árnyékkatonák.
– Itt csak nekem van jogom kérdezni és utasítani!
Fokhagymaszagú lehelete beborítja az arcom. De már nem érzem a szúrós illatát. Semmit sem érzek. Azaz mégis valamit, azt, hogy elönt a szégyen.
„Ő az életével játszik. Na és én? Én mivel játszom?”
Rám rontanak a gondolatok. Mint dühödt, kiéhezett oroszlánok. Mintha ellenségük lennék.
„Az vagyok. Ha megkérdeztem az öreget, hogy hívják, akkor az ő ellensége is vagyok.”
Szégyellem magam. Pedig most nincs idő a szégyenkezésre. Indulnunk kell! Neki a határnak.
„Miféle határnak? Van-e határ? Vagy csak a képzeletem játéka az egész? Ott van a határnak nevezett valami, ott elöl, a fekete éj selymébe öltözve. A határ az, amit át kell lépnem. Meg kell járnom, átjutnom rajta. Valami különleges határ, világokat választ el. Az értelem nélküli hatalom irányította világot az értelmes hatalom kormányozta világtól. Az előzőben az emberek csak ábrándoznak, vágyakoznak a szabadságra, az utóbbiban naponta gyakorolják.”
Ámokfutó vagyok, mégsem érzékelem, hogy az lennék, mert egyetlen dologra koncentrálok, arra, hogy megszökjek, elfussak, meneküljek.
„Magam elől akarok menekülni?”
Az öreg lassan visszahúzza orrom elől az arcát. Újra tisztes távolság van közöttünk. Rá sem nézek.
Nem merek ránézni. Őt is a puha éj takarja, bújtatja száját, a két előre álló szuvas fogát.
– Akkor mehetünk! – szól kurtán, mintha csak vezényszavakból állna a világ.
„Abból is áll!”
Az előszobából először ő lép az utcára. Megvárja, míg kifordulok az ajtón. Erélyes mozdulattal csukja be mögöttem a ház kiskapuját. A feltűnően apró kulcsot zsebre teszi, majd visszanyúl érte, markolássza, kotorászik, végül esetlenül, mint aki nagyot csalódott, kihúzza a kezét.
A sarkon egy rozoga gépkocsi kipufogócsövének füstje száll.
Esik az eső.
Szelíden. Ráérősen.
– No, lesz itt majd haddelhadd! – jegyzi meg hátra sem fordulva, s maga ül a sofőr mellé.
Becsapom a kocsi ajtaját. Az öreg bólint. Csak úgy maga elé, mintha utólagosan is jóváhagyná az ajtócsapódást.
De kiderül, nem nekem, hanem a mellette ülőnek szánta a biccentést, mert a férfi hirtelen sebességre kapcsol.
Utazunk.
Még nem tudom, pontosan hová.
A többiek, akikkel együtt zötyögök a macskaköves úton, biztosan tudják.
A határ előtti faluig. S onnan vissza. De már nélkülem! Nekik van miért és hova visszatérniük, de nekem?…
Most nem fontos megválaszolnom a vissza- vagy vissza nem térés első látásra nem bonyolult, de mindenképpen magyarázkodásra szoruló kérdését, ha valaki merő kíváncsiságból hirtelen feltenné.
De nem teszi.
Nézem az utat. Az esőcseppek tompán, ólmosan koppannak a szélvédőn. Megnehezítik a kilátást.
Amely számomra egyre reménytelenebb.
„Már nagyon esik. Zuhog. Á, dehogy, ömlik” – gondolom. „Mintha dézsából öntenék. Igazi felhőszakadás.”
Fehér nyilak cikáznak. Fényekéjükkel felszántják a fekete égboltot. Kiolvashatatlan jelekkel írják teli az éjszakát.
Nem érdekel, mit írnak. Csak ülök a kocsi hátsó ülésén és hallgatom a viharos éj motorzajjal keveredő zenebonáját.
Semmi sem jut eszembe. Nem is gondolok semmire. Kedvem sincs valamire gondolni.
Az öreg cigarettát vesz elő. A műszerfal gyenge fényénél látom kezében a gyufásdobozt, aztán a sercegést is hallom. Bántó, kellemetlen, szemet maró füst tölti meg a kocsi utasterét.
Köhöghetnékem támad, de visszafogom, a torkomra forrasztom az ingert. Úgy vélem, jobb, ha meg sem moccanok.
Az utat egykedvűen pásztázza az autó rosszul beállított fényszórója.
Kihalt lélekkel, kihalt világban haladunk.
Előre.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. decemberi számában)