Én elég szerencsétlen körülmények között születtem. Egy budapesti kórházban, télen. Nem volt elég hely, Anya egy átjáróban feküdt, összetört szemüvegét napokig a markában szorongatva, a plafonról omlott rá a vakolat. Látogatni nem lehetett, mert influenzajárvány volt. Engem meg a többi újszülöttet minden nap „etetésidőben” kis kocsira pakoltak, sorban, mint a kenyereket, betoltak az anyákhoz, majd evést követően visszavittek.
Én elég szerencsétlen körülmények között születtem. Egy budapesti kórházban, télen. Nem volt elég hely, Anya egy átjáróban feküdt, összetört szemüvegét napokig a markában szorongatva, a plafonról omlott rá a vakolat. Látogatni nem lehetett, mert influenzajárvány volt. Engem meg a többi újszülöttet minden nap „etetésidőben” kis kocsira pakoltak, sorban, mint a kenyereket, betoltak az anyákhoz, majd evést követően visszavittek. A szülés után egy napig nem is láttuk egymást Anyával, miközben az ápolónők még veszekedtek is vele, hogy miért sír annyit a gyerek. Hát így kezdődött az egész.
Persze, most jöhetne a Biblia, a Szent Család, hogy hát Máriának még rosszabb volt. Meg a kiűzetés a Paradicsomból, hiszen a fájdalommal való szülés a büntetés része.
De képtelen vagyok komolyan venni magam ebben a témában.
Annyit tudok csak, amit mindenki. Hogy két biztos dolog van, amit az ember tudhat: megszületett és meg fog halni.
Semmi befolyásunk arra, hogy ki születik, és hogy meghalunk-e. Istent talán meg lehet tagadni. De ezt nem.
*
Otthon vagyok, a gyerekkori házban.
Múlt éjszaka nem tudtam aludni. Felültem az ágyon, villanyt kapcsoltam, felhúzott térdemet átölelve néztem a falakat, mint egy idegen. Tíz-tizenöt éve ez a szobám, és mégsem tudom minden dolgomról, hogy hova tettem. Mikor raktam fel azt a képet a falra? Melyik könyvet mikor szereztem be?
Tele van tárgyakkal a hely, és mintha mind ismeretlenek lennének. Pedig bármelyiket elveszíthetem, bármikor. Hiányozni fog.
De miért, ha már most sem elég fontos, hogy tudjam a történetét?
Egyáltalán, minek kötődöm hozzájuk, minek kötődöm bármihez? Döbbenten tudatosult bennem megint, hirtelen, hogy minden és mindenki elveszíthető, ami körülvesz. Nincs biztos pont, amibe kapaszkodni lehetne, mikor a halálfélelem be akar szippantani.
Vérfagyasztó, ahogy ezt az ürességet nézem. Mert semmi más nincs, ami az enyém, csak a születésem és a halálom. Se szerelmek, se barátok, se rokonok, se könyvek, se íróasztal, se szekrény, se ágy. Semmi.
*
De, mégis. Egyvalamim mégiscsak van a születésem és a halálom között. Én.
Saját magamé vagyok. Pont azóta és pont addig.
Az egyetlen fontos és biztos dolog, az egyetlen birtoka az embernek ő. Ezért nincs más, amit el lehet venni tőle, az élete. Hiszen semmi sem volt az övé sosem.
Jézust sem meglopják, hanem keresztre feszítik.
*
Egyetlen ajándék van csak és egyetlen büntetés. Az egyetlen ajándék ünnepe a Karácsony. És 1989-ben az emberek a tévé előtt ülve egy kivégzést néztek a fotelből. Mert az egyetlen büntetést találták fontosabbnak. Hogy értesüljenek róla. A tudás csábító gyümölcsét újra és újra le lehet szakítani. Mégsem tanulunk semmit sem.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. decemberi számában)