Képzelje el a kedves olvasó az alábbi helyzetet: létezik egy gyakran idézett írás a székelyekről, viszont a lábjegyzetek mindegyre egy vagy más kézirathoz vezetnek, melynek elolvasásához el kell menni egy távoli városba. Ennek az idegesítő helyzetnek most szerencsére vége, hisz a mű könyvformában is megjelent, és hozzáférhető. Vagy nem.
Három éve, 2017-ben adták ki Jászvásáron Lakatos István 1702-ben befejezett, latin nyelven írt, Siculia című művét, valamint annak magyar fordítását. A könyv a csíkszeredai Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem dékánhelyettesének, a klasszika-filológus Pap Leventének a munkáját dicséri.
A mű Székelyföld (és a székelyek) történetét adja a kezdetektől, „pontosabban körülhatárolva, mint eddig”. A benne levő információk pedig alaposan felforgatják mindazt, amit eddig a történelemírás történetéről én például tudtam.
Őshaza:
a Kaukázustól az Altájig
Kezdjük az első szakasszal (és maradjunk is ennél e nyúlfarknyi írásban), ami nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a székelyek valahonnan északkeletről jőve csatlakoztak a kaukázusi (!) hunokhoz (akik szerinte magyarok), majd azokkal bejöttek mai lakóhelyükre:
„A székelyek, mint a szkíták (1), természetüknél fogva bátor és erős katonanemzet, az ázsiai Szkítia ősi hunjainak a népe, leszállván az északi Sickely hegyekből, Jugóriában csatlakoztak a többi hunokhoz, nevezetesen a fehér és a fekete hunokhoz. Ugyanis a régi ázsiai Hunország három részre oszlott: FehérHun országra, mely a Kaszpi-tenger északi oldalán hosszban terül el, keleten Sogdiana, nyugaton pedig Albania és Circassia a szomszédja. Ma azt a vidéket Astracannak hívják. Másrészt pedig Fekete-Hunországra, mely a Don folyó keleti oldalán terült el, valamint Észak-Hunországra egészen a Jugóriában levő Juhra és Sickely hegyekig, melyek között végigfolyik a hatalmas és nevezetes Ob folyó, amely aztán Novaja Zemlajanál az Északi-tengerbe ömlik.”
Lakatos térképre is viszi ezt, ezen nagyjából minden a helyén van, azaz a kor színvonalán (amely szerint Szogdia közvetlenül a Kaszpi-tenger keleti részén volt, például az általános ismertségnek örvendő Abraham Ortelius Alexandri Magni Macedonis Expeditio c. térképén), kivéve a kaukázusi Albániát, amelyről tudjuk, hogy a Kaukázus hegységtől délre helyezkedett el. Ha elvégezzük a szükséges pontosítást, azt látjuk, hogy Lakatos a kazárok jól ismert országának a Káspi-tenger környéki részét (ahol az idők folyamán éltek kaukázusi hunok, alánok, bolgárok, kazárok, magyarok, szavárdok stb.) írja le a fehér hunok lakóterületeként, amely a Volga-alföldet és az azzal összefüggő Terek-Kuma alföldet, vizes-mocsaras területeit jelenti (eszerint nem hiába mentek a magyarok Árpád alatt Pannóniába, mely hasonlóképpen vizes-mocsaras volt abban az időben).
Amúgy biztos, hogy Lakatos Orteliusnak (vagy hagyományának) a térképéből dolgozott, mivel mindkettőben ugyanaz a durva hiba fordul elő: a Kaszpi-tengerbe keletről mindkettő belefolyat egy nagy folyót, amit Ortelius a Tanaisnak (mai nevén: Don) nevezett Orxantes (mai nevén: Szir-darja) néven jelöl, Lakatosnál pedig Jaxartes néven fordul elő. Márpedig a Tanais/Don az Azovi-tengerbe, a Jaxartes/Szir-darja pedig az Aral-tóba ömlik – miközben a Kaszpi-tengerbe ezen a részen egyetlen jelentékeny folyó sem jut. Igaz, ez a hiba egészen pontosan Ptolemaioszra vezethető vissza (Tabula Asiae VII).
Honnan jutott Lakatos arra az álláspontra, hogy a magyarok őshazáját a Kaukázus körül kell keresni? Ez bizony rejtély, ugyanis 1702-ben még csak fel sem merült annak a gondolata, hogy a Kaukázusnak bármi köze lehet a magyarokhoz (Hatvani Turkoly Sámuel csak 1724-ben jut el erre a vidékre és látja Magyar/Madzsar városának romjait, Bendeff y László pedig az 1930-as években fedezi fel – Horvát István után másodszor (2) – azt az 1329-es levelet, amelyet a pápa Jeretannak, a kaukázusi magyar uralkodónak írt).
Továbbá azt mondja, a székelyek – a nagy hun népen belül – eredetileg Északi Hunországban laktak, azon belül valahol Jugóriában, az Ob folyó mentén, a Sickely hegyekben (3). Idősebb Jodocus Hondius 1606-os térképén pontosan ezen a helyen, Jugóriában, az Ob mentén egy Siebi Mons nevű hegy szerepel, amely nagyon hosszú hagyományra megy vissza, egészen Ptolemaioszig (Tabula Asiae VII). Ez amúgy az oroszországi, dél-szibériai, Altáj-határterületi Szalairszkii Krjazs (СалаирскийКряж) nevű hegynek felel meg, valahol Kazahsztán és Mongólia között (4).
A lengyel kapcsolat
Hogyan lett a Syebi, Siebi-hegyből ez a Sickely-hegy? Egyszerűen: Lakatos az e-t c-nek, a b-t clnek akarta nézni (Sycli). Ám nem biztos, hogy Lakatos alaptanul keresi a Székely hegyeket mint őshazát. Ezek ugyanis máshol, más kontextusban is előjönnek. Egyes vélemények szerint a 13. század közepéről, mások szerint a 13. század végéről vagy a 14. század elejéről származó (utóbb interpolált) nagy-lengyelországi Krónika a következőképpen ír a magyarok eredetéről:
„A szlávok ama része pedig, akiket az Wtra folyóról Wtránusoknak mondottak, miután a hunok népével — akik, mint Martinus a római krónikájában róluk bővebben leírja, Szicília hegyei közül jöttek ki és Pannóniába bevonulva, azt a szláv részt az uralmuk alá vetették — összekeveredett, a hunokról, amiképpen az Wtránusokról is Hungarusnak neveztetett el.” (Tóth Péter ford. (5))
Mint Tóth Péter megállapítja, „ennek csak úgy lehet értelme, ha feltételezzük, hogy [a krónikaíró] összekapcsolta a székelyek Siculus nevét és a hunoktól való származásuk tudatát, amelyeket ennélfogva nyilván ismert is.” (6)
Tehát két helyen van szó Székely nevű hegyekről, amelyek kapcsolatban vannak a magyarok őshazájával: a nagy-lengyelországi krónikában és Lakatos Istvánnál. A lengyel krónika (utólagos interpolátora?) Martinus Polonus / Opavai Márton Chronicon pontificum et imperatorum című művére hivatkozik, de abban semmi ilyesmi nincs (7). Eszerint valami más műben szerepelhettek a Székely hegyek – erről lehetett valamiképpen tudomása Lakatosnak is (merthogy ujjából nem szophatott olyasmit, amiről egy más forrás is szól).
Talán ugyanerre a forrásra megy vissza Petrus Ransanus szicíliai félreértelmezése is, hivatkozva „a régiekre”:
„vannak továbbá, akik a régiekre hivatkozva azt tartják, hogy a siculusokat valójában nem scythulusoknak kell nevezni, ugyanis szerintük e nép eredete a siculusokkal hozható kapcsolatba, akik az Itália legszélső vidékén fekvő Szicília szigetét lakják.” (8)
Az olvasó Lakatos könyvének többi részében is hasonlóan izgalmas adatokra bukkanhat, ezek kutatása, feldolgozása az elkövetkező idők kihívása. Pap Levente szövegkiadása, fordítása nagyban megkönnyíti az olvasók helyzetét. Épp valamit kellene kezdeni a könyv terjesztésével, esetleg újra ki kellene adni, mivel sehol nem lehet hozzáférni, még a könyvtárakból is hiányzik…
*Lakatos István: Siculia. Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Pap Levente. Kétnyelvű (latin és magyar) kiadás. Vasiliana ’98 Kiadó, Iași, 2017
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júliusi számában)