Öt évig koboz főhangszeresként tanulhattam Kobzos Kiss Tamástól és Bolya Mátyástól. 2014-ben, amikor elsőéves voltam a mesterképzésen, felkértek, hogy tanítsak az akadémián citerát és kobozt. Meg voltam illetődve, hiszen még tanuló voltam, és gyakorlatilag az osztálytársaimat kellett tanítanom, de ezt teljesen könnyedén
– A gép- és elektronikus zenék világában ön egy ősi, népi hangszert választott. Hogyan talált rá, milyen volt az első találkozása a kobozzal?
– Édesapámnak volt egy citeracsoportja Dabason, és a környékbeli falvakba is járt tanítani. Nővérem és ikerhúgom már ovis korukban pengették a hangszert, én viszont mindig tartózkodtam a zenéléstől, gondoltam, ez túl nehéz, inkább el sem kezdem. Tizenegy éves koromban apám elvitt egy próbára, hogyha tetszik, maradok, ha nem, nem. A C-dúr skálával és a Gólya, gólya gilicével kezdtünk. Annyira megtetszett, hogy otthon is gyakoroltam, anyukám fel is figyelt erre. Még azon a nyáron elmentünk a Csutorás népzenei táborba, ahol egyből be is kerültem a középhaladók közé. Nagyon fel kellett kötnöm a gatyámat, a gálára rengeteget készültem, de sikerült felnőnöm a feladathoz. Ez a tábor volt az ugródeszka. Pár évre rá ugyanebben a táborban az egyik haverom, Varró Márk a kezembe adott egy kobozt, mutatott néhány akkordot, kérte, hogy kísérjem a kavalozását [a kaval egy furulyaszerű népi hangszer]. Az ősi atmoszféra, ami ott megteremtődött, miközben játszottam, teljesen magával ragadott. A hangszer megzengette a testemet – szerelem volt első látásra/hallásra. Onnantól át is mentem kobzot tanulni a citera helyett. A tábor után is folyamatosan a kezemben volt a koboz. A citeracsoportom is annyira fellelkesült, hogy alapítottunk egy moldvai népzenekart. Vettünk furulyákat, kobzokat, dobot, és a tábori oktatónk, Kovács László havonta egyszer foglalkozott velünk.
– Kik voltak a tanárai, példaképei?
– A későbbi években a Csutorás tábor helyett Moldvába mentünk a zenész barátommal. Itt volt egy ikonikus kobozjátékos, Bolya Mátyás. Nagy példaképem, aki több neves énekessel játszott már együtt, például Palya Beával és Sebestyén Mártával. Nagyon sokat tanultunk tőle. Új világokat nyitott ki számunkra, trubadúr- és moldvai zenéket tanított nekünk. Hazaérve Moldvából várt a hír, hogy a nyíregyházi konzervatóriumban lenne lehetőség népzenét tanulni. Elmentem felvételizni. A citera és a koboz rendben volt, a szolfézs bepótolható. Mivel ekkor már másodikos gimnazista voltam, két évet újra kellett járnom, de vállaltam. Úgy érzem, nem elvesztettem két évet, hanem nyertem, mert életem legszebb öt éve volt az ottani középiskolás világ. Időközben képbe jött a Zeneakadémia, ahol indult népzene szak. Elkezdtem tudatosan készülni a felvételire, szerencsére elsőre felvettek; nyolcvan emberből a 14 bejutó között voltam. Öt évig koboz főhangszeresként tanulhattam Kobzos Kiss Tamástól és Bolya Mátyástól. 2014-ben, amikor elsőéves voltam a mesterképzésen, felkértek, hogy tanítsak az akadémián citerát és kobozt. Meg voltam illetődve, hiszen még tanuló voltam, és gyakorlatilag az osztálytársaimat kellett tanítanom, de ezt teljesen könnyedén kezelték. Balogh Sanyi szintén ikonikus név volt, az ő könyvéből, a Moldvai hangszeres dallamokból tanultam kissrác korom óta. Ő volt a másik nagy mentorom Bolya Mátyás mellett, aki egyengette az utamat. Megtisztelő, hogy kollégák lettünk. Azóta is tanítok az egyetemen. Időközben a Bartók Béla Konzervatóriumba, a Ward Mária Középiskolába és az Óbudai Népzeneiskolába is felkértek tanárnak. Persze hogy elvállaltam mindet, de ezekből mára kettő maradt, a Zeneakadémia és a Ward Mária Szakgimnázium.
– Nemcsak Magyarországon, hanem szerte Európában, sőt Amerikában és Japánban is közönség elé állhatott. Mi a tapasztalata, hogyan fogadták a magyar népzenét, e kis ország kultúráját?
– Van egy világtérképem, amelyen, mint a sorsjegyen, kaparni lehet az országokat, és a hátlapjára mindig ráírom, kikkel, hol jártam. Álmom, hogy egy színes világtérképem legyen egyszer. Amerikában először a Magyar Állami Népi Együttessel voltam 2013-ban, nyugatról keletre huszonöt államban jártunk. Felkértek, hogy elsősorban klarinétozzak, de volt citera, furulya és koboz is, tehát színes szerepem lett ebben a műsorban, nagy örömmel vállaltam. Három hónapos turné volt, és nem csak magyar közösségeknek játszottunk. Imádják a magyar kultúrát odakint. Ezután 2019 novemberében is voltam Amerikában Petrás Máriával és a Szigony együttessel, ezúttal New Yorkban és Washingtonban. Ott beszélni is tudtam a helyi magyarokkal, jobban megismertem a helyzetüket. Megismertem egy kanadai magyar embert is, aki elmesélte, milyenek a körülmények magyar viszonylatban – elég siralmas. Gyakorlatilag aki kimegy, az ritkán kultúrafogyasztó; azért megy ki, hogy dolgozzon, pénzt keressen, megtalálja a szerencséjét. Ők általában itthon sem jártak színházba, kulturális eseményekre, akkor ott kint miért járnának. New Yorkban például hatalmas cserkészközösség van, imádják a népzenét. Washingtonban szintén, bár ott egy picit más a helyzet, nehéz összeszedni az ottani magyarokat. Bárhol járok a világban, azt tapasztalom, hogy különleges dologként élik meg a magyar népzenét, nagyon nagy szívvel és örömmel fogadják. De nem is kell messzire menni, Romániában is játszunk a Bordó Sárkány csapatommal. Érdekesség, hogy egy időben Bukarestben többet zenéltünk, mint Budapesten. Ott általában román közönségnek játszunk. Mindig lelkesen fogadnak, mert hálásak az élőzenéért. Nagyon sok a gépzene, a looper, a torzítás, és erre a naturális hangzásra van igény, de mégis kevesen játsszák a szomszédban. Gyönyörű helyeket láttam hál’ Istennek, bár kint nem laknék sehol sem. Jól érzem magam mindenhol, de nekem itt van dolgom, magyar közegben, magyar barátokkal és a családdal.
– Tavaly díjazott volt a HangHordozók – Énekmondó versenyen; Báger Gusztáv Macskalesen és Lukács Sándor Örökkévalóság című versét zenésítette meg. Azóta állandó résztvevője irodalmi eseményeknek, például a Héthatár irodalmi fesztiválnak, a Tokaji Írótábornak, az Oláh János-emlékestnek stb. Mi motiválta arra, hogy kortárs versek megzenésítésével foglalkozzon, mi alapján választotta ki a műveket?
– Ez izgalmas, hiszen egy teljesen új világ nyílt ki előttem. A volt barátnőmmel, aki kobzos tanítványom volt, alakítottunk egy duót. Rengetegféle zenét játszottunk; régizenét, népzenét és popot is, de például Utassy József versét is Kátai Zoltán megzenésítésében, picit átalakítva a saját ízlésünkre. Ott már belekóstoltunk a versekbe. Amikor kiírták a pályázatot, én továbbítottam neki, hogy próbáljuk meg együtt. Ő nem igazán tudott mit kezdeni a versekkel, ezért egyedül vágtam bele. Ugyan közjátékokat írtam már dalokhoz, de nem vagyok zeneszerző. Gondoltam, kipróbálom magam; olyan verseket válogattam ki, amelyekben láttam fantáziát. Megzenésítettem őket, bejutottam és még helyezést is kaptam. Hatalmas megdöbbenés volt, hogy ebbe az új világba beléptem és az mások szerint értékelhető volt; igazán megtisztelőnek éreztem. Gondoltam, az én hangszeremmel és ezzel a stílussal nem biztos, hogy mindenki tud mit kezdeni. Feltételeztem, hogy legfeljebb különdíjjal jutalmazzák a produkciómat, mert egy sajátos színfoltja volt az estnek. Amikor ezt meg is kaptam, akkor azt hittem, ennyi volt, de még ráadásként a harmadik díjat is megkaptam. Csodálatos volt, erre végképp nem számítottam. Nemes Attila a zsűriből meghívott külön az Oláh János-estre, kérvén, hogy zenésítsek meg Oláh János-verseket. Eleinte kicsit megrettentem a feladattól. Végigolvastam a könyvet, amit átküldött Attila, és hét verset ki is választottam, hét teljesen különböző karaktert. A kész dalokat elküldtem pár zeneszerző barátomnak, mit gondolnak róluk. Biztató dolgokat írtak, és ez megint csak egy megerősítés volt abban, hogy ez működőképes lehet. A hétből négyet játszottam el az esten, és úgy érzem, bőven lehetne még foglalkozni velük, akár több hangszert is bevonva. Nem tudom megmagyarázni, ez nálam hogyan működik, de nagyon élveztem. Mindegyik vers azt diktálta, amire szüksége volt.
– Az idei HangHordozókra várható öntől újabb produkció?
– Attól függ, tudom-e vállalni. Az idei évem nagyon sok koncertet tartogat. Áprilisban lesz egy háromhetes amerikai turné, és hogyha erre az időszakra esik a verseny, akkor nem tudok elmenni.
– Milyen tervei vannak a közeljövőre?
– Filharmonikus koncertsorozat is lesz, ahol egy négyfős csapattal az ország különböző területeire visszük egyórás műsorban a népzenét általános iskolás gyerekeknek. Bemutatjuk nekik a hangszereket, lefedve az egész Kárpát-medencei hangszervilágot. Nagyon izgalmas projekt. A HolddalaNap zenekarral óvodákba járunk, amit szintén szeretek; a koncertezés mellett meséket mondunk élő hangszeres kísérettel. Nemcsak magyar, hanem andalúz, afrikai és még számos népmesét is előadunk. Úgy mesélünk, hogy bevonjuk a gyerekeket, ők a szereplők. Meseterápia-hangulatú az egész foglalkozás. Mellesleg könyvet is írok éppen, remélem, hogy az országos táncháztalálkozóra megjelenik. A koboz „rendberakásán” dolgozom, példatár lesz középiskolásoknak és egyetemistáknak. Kobzos adatközlőknek nevezzük azokat a mestereket, akik még a hagyományból, nem kottából tanultak játszani a hangszeren, apáról fiúra szállt a tudás. Egy ilyen mesterről írok könyvet, lejegyeztem nyolcvan dallamát. Speciális koboztabulatúrás lejegyzés is lesz benne. Nagy hiány van, nincsen szakirodalom ebben a témában. Fejembe vettem, hogy öt könyvet megírok, aztán átadom a stafétabotot és zenélek tovább.
– Mennyire lesz hiánypótló ez a könyv?
– A nagyvilágból sokan írnak nekem olyan kérdéseket, hogy miként kell húrozni a kobozt, hogy kell hangolni, milyen húrokat használjanak. Egy idő után fárasztóvá vált, ezért készítettem tíz rövid videót arról, hogyan kell karbantartani a hangszert, mi a történelmi háttere stb. Ezek fent vannak az interneten angol felirattal. Ezáltal adok valamit a világnak, és ez felemelő érzés, még ha költök is rá, de azzal már megtérül, hogy emberek használják és odafigyelnek rá. Remélem, ilyen lesz majd a könyvem is, amely egy kicsit modernebb felfogású: QR-kódok segítségével könnyedén elérhetőek lesznek a videók okostelefonról.
– Zenei újdonságokra is számíthatunk?
– Lemezek is készülnek: a Bordó Sárkány zenekarral a negyedik albumon dolgozunk, a Pásztorhóra csapatommal pedig a másodikon, valamint a HolddalaNap gyereklemez is úton van már, és jó volna egy versmegzenésítésekből álló szólólemezt összehozni… Van terv bőven.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 29-i számában.)