Szilágyi Diána | Erdőszagú történelmi kirándulások Pécs, Selmecbánya és Vas megye tájain

Most három különleges, járványbiztos utazásra invitállak, kedves olvasó, bemutatva olyan könyveket, amelyekkel nemcsak gyönyörű, magyarlakta tájakat járhatsz be, hanem még az időben is visszarepülhetsz néhány száz esztendőt.

Az első regény a budai vilajethez tartozó Fehérvárt, Szegedet és leginkább a pécsi szandzsákot mutatja be, ahogyan azt egy gazdag, befolyásos családból származó, török ifjú láthatta abban az időben, amikor a nagy Szulejmán szerencséltette lovának lábával Magyarország sáros, zord, esős, tartományát, ahol vigasztalanul hidegek voltak a telek, áthatolhatatlan erdőségek és szélesen elterülő mocsarak védték a gyaurok reménytelenül lakhatatlan városait.

Horváth Viktor Török tükre által (homályosan), itt-ott az Ezeregyéjszaka meséinek színes, varázslattal és mágiával is átszőtt fátyla mögé rejtve pillanthatjuk meg a 16. századi Pécset. Az író igen fogyaszthatóan alkalmazza a keleti mesék fűszeres ízű, bő lére eresztett, kacskaringós és szövevényes nyelvezetét, színpompás szóvirágokat szór az olvasó lába elé és néhol könnyekig kacagtat. Felejthetetlen például, ahogy kifigurázza a korabeli, szerelmetesen turbékoló, cikornyás levelezési frázisokat, amelyeket az udvariasságban egymásra licitáló felek halmoztak a papírra, hogy mézes szavaiktól szinte összeragad a száj; holott az igazi üzenet lényegretörően valahogy így hangzana: „Dögölj meg mielőbb, átkozott kutya!” A humor eszközével azonban megszelídül a könyvben érintett minden kegyetlenség, felnégyelés, erőszak, a káromló szavak is.

Közben pedig, nem mellesleg, bejárjuk a korabeli Pécset. Ott lehetünk a férfiak közt a gyógyfüvektől illatos, párás gőzfürdőben, Kászim pasa csodálatos dzsámijának építkezésénél, bemerészkedhetünk a hárem intrikákkal és gyilkos szenvedéllyel kipárnázott kerevetei közé, és a harcosok vas-, füst- és lőporszagú táboraiba. Felvonul itt az akkori társadalom minden rétege, a piacok nyüzsgő sokasága, molnárok, fegyverkovácsok, kikapós szépasszonyok, leprások, kalandorok, hittérítők és adócsalók. És ahogy lassan-lassan megérnek az idő nagy, leveses körtéi, a féktelen ifjúból bölcs és szelíd aggastyán lesz, úgy jutunk egyre mélyebbre a történetben, és észre sem vesszük, hogy ez az idő falán vágott kis rés, amelyen Horváth Viktor mögött óvatlanul besétáltunk, miként zárul lassan be mögöttünk, túl az 500. oldalon. A nevek, a helyszín mind ismerős; a nézőpont egészen új, ahogy a tulipánok és kajszibarackfák közt nevelkedett, írástudó török ifjú ránk, vad, barbár magyarokra és a korabeli, hitvitáktól hangos, szétszabdalt területű, boldogtalan tartományunkra tekint. Ennek ellenére ne hagyjuk magunkat becsapni: a mesélő, Ísza ibn Juszúf (és Horváth Viktor) nem Amin Maalouf; a történet nem mindig hiteles, sokszor csal évszámok és személyek tekintetében; egy ponton még az Egri csillagok főbb szereplői is felbukkannak (no, nekem ez már tényleg sok volt), szóval számtalan történelmi csúsztatást találunk a regényben. Efölött persze könnyű szemet hunyni, mert annyira magával ragadó a nyelvezet, az áradó mese, a pazarul felépített világ, amit a szerző elénk tár, hogy mindent megbocsátunk. Tíz évvel első megjelenése után, 2019-ben már a harmadik kiadásnál jár, amin nem is csodálkozom, mert igazi belefelejtkező, könnyed, mégis sokat merítő és igényesen megírt könyv.

A képíró színvonala szerintem több szempontból is alulmúlja az első kötetét, amellett, hogy sokkal borongósabb, depresszívebb miliőt is fest, bár az első rész sem mutat túl sok rokonságot a pécsi színes napok meseszerű ábrázolásával. A Bogárvérrelt mocsok, pusztító betegségek, éhínség és teljes kiszolgáltatottság, vér és egyéb testnedvek direkt megjelenítése jellemzi. Horváth Péter úgy mutatja be a középkort, amelyben nincs túl sok irgalom az ágrólszakadt nyomorultaknak, pedig a főszereplő is épp egy ilyen, sánta, nyúlszájú, nincstelen fiúcska, aki, miután elkaparta halott anyját a kert végében, napokig kódorog éhesen anélkül, hogy Selmecen bárki is fogadná a köszönését. Végül a város melletti dombon álló domonkos kolostorban így-úgy megtűrik, de sok melegség vagy gyengédség itt sem vár a tizenegy éves Nyulacskára. Éles eszű, tudásra szomjas, segítőkész kis rovarrajongó, esendőségében nagyon szeretnivaló főszereplő ő, de gyakran egyáltalán nem esik jól „megélni” a vele történteket.

Amiért mégis ajánlom ezt a regényt, az a nagyon hangulatos, realisztikus utazásélmény, amiben a szerző részesít minket. Bejárhatjuk vele a középkori Selmec girbegurba utcáit, a ringburgerek gazdag házai közt lődörögve, a környező legelők és tölgyerdők közt sétálhatunk. Közelebbről megismerjük a bányászok életét, elkísérjük őket a tárnák izzasztó, pokolmély bugyraiba, de a vigasságokba, farsangba, a Szent Borbála-napi ünnepi forgatagba is, ahogy malmokba, kovácsműhelyekbe, sőt még a körmöcbányai heti piacra is eljutunk. Ki-be járhatunk a csapszékekbe, és olykor még a lupanart, a bordélyt is meglátogatjuk, persze szigorúan csak éjszaka. Éjszaka, amikor a sötétség leple alatt cigányok lopakodnak a hold fényénél, és a szerzetesek közt is akad, akinek nem jön nyugtalan szemére álom. Hozzák-viszik a híreket, Nyulacska is figyel, levelek csúsznak izzadt markokba, hírt hozó galambok röppennek az égre, és csak a beavatottak ismerik egyegy szó titkát: mert hadak gyülekeznek és nagy dolgok vannak készülőben. A korszak vészterhes, hisz Mátyás halála – törvényes örökös híján – interregnummal fenyeget, ami káoszt és bizonytalanságot hozva mindig csak a nyerészkedőknek kedvez. Erősödik az inkvizíció, a városban is megtartják az első boszorkánypert, majd óriási tűzvész üt ki, a baljós jelek sokasodnak, és végül már senki sem érezheti magát biztonságban. A feszültség oldalról oldalra nő, és mi csak azt vesszük észre, hogy már nem tudjuk letenni a könyvet, amely utolsó lapjain ismét nagyot üt rajtunk; erősen zár, épp ahogy indít, ügyesen kedvet csinálva a második kötethez is.

A harmadik könyv, amely az ország nyugati felébe vezet, talán a leginkább történethű, forrásmunkákra támaszkodó kiadvány, a Hegyháti krónikák. Tizennégy hosszabb-rövidebb, kisregényekből vett részletet tartalmaz, és többévnyi levéltári kutatómunka, évtizedek óta tartó szenvedélyes néprajzi gyűjtés és helytörténeti ismeretszerzés előzte meg megszületését. Persze ez az információ nem kell hogy megrémítse az olvasót, nem egy fekete-fehér fotókkal illusztrált, adatokkal terhelt, száraz helytörténeti kiadványt vesz a kezébe ezzel a könyvvel, sokkal inkább egy mozgalmasan megírt, ázottagyag-, füst- és erdőszagú kötetet, amelybe beleszippantva rögtön Vas megye lankás tájain érezheti magát. A szerző barangolásra hív szűkebb pátriája, a Rába és a Zala folyása közti, erdőkkel borított, forrásokkal és patakokkal szabdalt dús földű fennsíkra, ahol évszázadokon keresztül éltek őseink szabadságban és nyomorban, betegségektől és az innen-onnan rájuk törő ellenségtől sanyargatva. Menősökkel (ahogy a helyiek a törvényen kívüli betyárokat nevezték valaha) baktatunk Vasvár felé a Szent István telepítette Őrségtől egészen a Rába és a Gyöngyös összefolyásánál található Sár(i)várig, összefüggő, szinte áthatolhatatlan őserdőn át, amelyet égbeszökő bükkök, hársak, öles tölgyfák alkottak akkoriban.

Merthogy Pintér György messziről kezdi a mesét, a XIII. század közepétől, mikor nyolcvan íjász és hatvan hispán lövész próbálta védeni Vas vármegye központját, ispánsági székhelyét, Vasvár várát a számolatlanul rázúduló tatár hordáktól. Ebben az időben a dombokra települt várost földsáncokkal, kihegyezett karókkal, csapdákkal igyekeztek védeni az ellenségtől. A vizenyős, mocsaras, ősrengeteggel körbevett városba egyetlen járás vezetett akkoriban, a beszédes nevű Katonák útja. Sosem kecsegtetett jóval, ha lovasok tűntek fel rajta.