1936. április 2-án született Kisújszálláson. Apja kovácsmester volt, és a kis Csukás István, későbbi elbeszélései szerint, szegény, de boldog gyermekkort töltött a műhely udvarán.
Gyerekkorom kedvenc délutánjait mesehallgatással töltöttem. A lemezjátszó törékeny holmi, nagyon óvatosan kellett vele bánni: a bakelitlemezt remegő ujjacskákkal, csak a peremén érintve helyeztem el középre, majd kis ecsettel leporoltam a tűt. Felrecsegett az első néhány másodperc, én pedig már szavaltam is együtt vele, hogy „Üdvözöllek, dicső lovag, szép a ruhád, szép a lovad! Mi szél hozott, mondssza, erre, és mi vajon a szíved terve?”, majd teli tüdőből énekeltem: „Habár nincsen csak egy fejem, / de én ezt már nem szégyellem! / Egy fejjel is lehet sokat / csinálni, sőt okosakat!”
Aztán kevesebb mint egy éve ismét remegő kézzel tárcsáztam Csukás István otthoni telefonszámát, hogy verseket kérjek a gyereknapi lapszámunkba. Általában nem szeretek telefonálni, és nagyon izgulós vagyok, de amikor felvette, hangja ugyanolyan kedves és megnyugtató volt, mint a meséi, és szívesen beszélgettem volna vele órákon keresztül. Fénymásolt lapokon, gondosan összetűzve és összeragasztva küldte be a szerkesztőségbe a lapunk számára kiválogatott verseket, melyeket azóta is szeretettel őrizgetek.
1936. április 2-án született Kisújszálláson. Apja kovácsmester volt, és a kis Csukás István, későbbi elbeszélései szerint, szegény, de boldog gyermekkort töltött a műhely udvarán. A második világháború befejeztével a frissen megalakult békéstarhosi zeneiskolába felvételizett, ahol hegedűművésznek készült. Érettségi után mégsem a Zeneakadémián folytatta tanulmányait, hanem először jogi egyetemre járt, majd átjelentkezett a bölcsészkarra. Végül nem fejezte be felsőfokú tanulmányait, de egy interjúban később azt nyilatkozta, hogy „hálás vagyok a sorsnak az igazi egyetemért, a Hungária irodalmi kávéházért”.
Első versei tizenhét éves korában jelentek meg, amikor a Magyar Rádió egy diákköltők részére meghirdetett pályázatán első helyezést ért el. Eleinte csak felnőtteknek írt, írásaiból, irodalmi segédmunkákból élt már húszévesen. 1960-ban néhány társával megalapította és vezette a Fiatal Művészek Klubját, majd dolgozott a Művészeti Alapnál, a Munkaügyi Minisztériumban és a Néphadsereg című lapnál. 1968 és 1971 között a Magyar Televízió munkatársa, 1978-tól 1985-ig a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó főszerkesztője volt. Az 1960-as évek közepén, Kormos István biztatására kezdett el gyerekirodalommal foglalkozni, alapító szerkesztője volt a Kincskeresőnek, majd a Kölyökmagazin szerkesztőbizottságának az elnöke, később a Piros Pont főszerkesztője.
Közel száz kötete jelent meg itthon és külföldön. Halhatatlan mesefigurákat köszönhetünk neki, akik aztán rajz- és bábfilmek hősei lettek: Mirr-Murr, a kandúr; Pom Pom, Picur és barátaik: Gombóc Artúr, Radírpók, Festéktüsszentő Hapci Benő, Madárvédő Golyókapkodó; a Nagy Ho-ho-ho-horgász és persze Süsü, a híres egyfejű. A meséken kívül írt verseket, regényeket, hangjátékokat, színdarabokat és filmeket is. Irodalmi munkásságát József Attila-díjjal először 1977-ben, Kossuth-díjjal 1999-ben, Prima Primissima díjjal 2011-ben, a Nemzet Művésze kitüntetéssel pedig 2017-ben ismerték el. Budapest, Kisújszállás és Balatonszárszó is díszpolgárának választotta, utóbbi községben gyermekszínházat neveztek el róla.
Csukás István évtizedeken át szeretettel, jókedvvel és odaadással sütögette hamuban a magyar irodalom és kultúra pogácsáját gyerekek millióinak, és most, hogy elment, fontos, hogy ne feledjük: neki köszönhetően tarisznyáink immár nem üresek többé, és boldog szívvel tartsuk magunkat hitvallásához, amelyet néhány éve egy interjúban így fogalmazott meg: „nem muszáj belepusztulni rosszkedvünkbe, a keserűség könnyen átbillenthető derűbe”.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 29-i számában.)