A Magyar Írószövetség 2019-ben Debüt-díjat alapított, amellyel fiatal, első kötetes alkotókat jutalmaz. Idén Vöröskéry Dóra író és Bék Timur költő mellett a szakmai zsűri az értekező próza kategóriában Smid Róbertet díjazta a Sigmund Freud és Jacques Lacan papírgépei című monográfiájáért. Smid Róbertet kérdezte Györgyei Szabó Magdolna a Hajónapló oldalán.
– Jó ideje foglalkozik irodalommal szerkesztőként, kritikusként, első kötete, a Sigmund Freud és Jacques Lacan papírgépei mégis csak tavaly jelent meg. Milyen szakmai út vezetett idáig és miért várt eddig az első könyvvel?
– A szaktudományos munkáknál talán természetesnek mondható, hogy későbbi debütálást jelentenek a szerzőjüknek, mint a szépirodalmiak. Az én esetemben sincs ez másként: mind a freudi, mind pedig a lacani életmű igen terjedelmes, ráadásul a monográfia elméleti kerete is komplex; a Németországban a 80-as években induló, technológiaközpontú médiatudományra alapoznak a szövegolvasataim. Tehát egy friss, még nem agyon szakirodalmazott elméleti irányzat felől kíséreltem meg újat mondani a pszichoanalízisről, amely viszont bőséges recepcióval bír. Freud gyakorta zavarba ejtő retorikájának és logikájának érthetővé tétele mellett ráadásul szintén időigényes munka volt annak a lacani szövegkorpusz precíz feldolgozása, amely főleg szemináriumleiratokból áll, ennek megfelelően pedig színpadias megfogalmazásokkal, elharapott végű gondolatokkal és persze rengeteg diagrammal teli. A könyvem egyik nóvuma abban állna, hogy az utóbbiakat, az ábrákat és a gráfokat nem pusztán szemléltetőeszközöknek tekinti, hanem mint az elmélet szerves részét, a nyelvi okfejtések komplementerét tárja fel őket. Hogy a pszichoanalízisnek mint médiaelméletnek a kifejtése a lehető legteljesebb legyen, ehhez idő kellett, talán nem is csak az az öt év, ameddig ezen az értekezésen dolgoztam, hanem az azt megelőzők is, hiszen Lacan nevével először még graduális koromban találkoztam Bónus Tibor irodalomelmélet óráján – ő aztán a disszertációm témavezetője és e könyv szerkesztője is lett.
[…]
– Ki a célcsoportja a Sigmund Freud és Jacques Lacan papírgépei könyvnek? Milyen volt a közönség, illetve a kritikai visszhang?
– A könyv a bölcsészettudományi szakmai közegnek íródott, azoknak, akiket érdekel Lacan munkássága, és egy bizonyos értelmezési hagyomány felől szeretnének kulcsot kapni a sokszor bonyolultnak, sőt obskúrusnak vagy ezoterikusnak tűnő eszmefuttatásaihoz. De ugyanígy kinyerhet az olvasó a könyvből egyfajta bevezetést a kortárs német médiaelméleti gondolkodásba a pszichoanalízis szövegkorpuszán keresztül. E két közelítési irány között valójában kettős kötés van, ugyanis az új német médiaelmélet a teorémáinak, értelmezési irányainak a kidolgozásakor jelentős mértékben épített Freud és Lacan szövegeire, a tudattalan működésről adott leírásaikra, a tudattalan megnyilatkozásának tettenéréséhez használt modelljeikre és beszédmódjaikra. Sok kortárs kollégám, hallgatóm még kéziratos formában elkérte a szöveget, használták tanulmányaikhoz, szemináriumi dolgozatokhoz, amelyekben jól jött Lacanhoz egy-egy összefoglaló passzus. A visszajelzések egyértelműen pozitívak voltak, a szűkebb szakmai körömben egyetértés volt arról, hogy ez egy sajátos és fontos mű, még ha nagyon megdolgoztatja is az olvasót.
– Mit jelent a szakmai pályafutásában az írószövetség Debüt-díja? Kapott már korábban hasonló elismerést? Mire fogja a díjjal járó pénzjutalmat felhasználni?
– Folytatva az előző válaszomat, a Debüt-díj nekem azt jelenti, hogy nemcsak a szűkebb szakmai kör, hanem ezzel a konkrét témával aktívan nem foglalkozó, de irodalom- és kultúraelméleti ismeretekkel azért felvértezett olvasói réteg is felfigyelt a könyvre. Ennek előjelét Bene Zoltán kritikájában éreztem, aki szép és értő összefoglalását adta a könyv fő gondolati íveinek, és remekül oda tudta kapcsolni azokat a hozzá közelebb álló elméleti keretekhez. Ez a kritika meggyőzött arról, hogy párbeszédképes a monográfia, vagyis befogadható az általam választott nézésirányok mellett más tájékozódási pontok segítségével is. Az igazat megvallva, ez az első magyar díj, amelyet kaptam. Igaz, két éve elnyertem az Oláh János szerkesztői ösztöndíjat, de azok az ösztöndíjaim, amelyek a könyvhöz szükséges kutatást támogatták, németek voltak. Ezért nagyon örülök, hogy bár nemzetközi témában íródott a könyv, de itthon megkapta ezt az elismerést. Említette, hogy az enyém egy kései debütálás, van egy másik dolog is, amivel eddig késlekedtem, ez pedig a jogosítvány megszerzése, így a díjjal járó pénzjutalmat autóvásárlásra fogom használni.
A teljes interjú a Hajónapló oldalán olvasható.