Kégl Ildikó | Vihar a másodikon

Kégl Ildikó 2020. szeptember 07., 02:00

A szobor ripityára tört, ahogy lesöpörte az az átkozott szél. És a férjem nem nyúlt utána. Láttam! Épp megfordítottam a palacsintát, egy pillanatra benéztem a konyhából, és láttam. Sztoikus nyugalommal végignézte, ahogy lezuhanok és szilánkosra töröm magam.

Ördög Noémi: Kirke (olaj és digitális nyomat vásznon, 65 × 130 cm, 2014)

– Hogy mikor kezdődött? Hosszasan töprengtem rajta magam is, de az ilyesmit nem lehet pontosan behatárolni. Nem lehet azt mondani, hogy november 6-án 10 óra 18 perckor, mert nincsen ennek szigorúan meghatározott ideje, mint a Railjet indulásának – magyarázta a nő. – Ám ha jobban belegondolok, tavaly tavasszal már voltak jelei... Persze nem vagyok egészen meggyőződve róla, csak arra emlékszem, hogy volt egy különös eset akkor áprilisban, aminek köze lehet mindehhez – tette hozzá bizonytalanul, és kérdő szemeit a vele szemközt ülő férfira szegezte, mintha megerősítést várna. A férfi nem szólt semmit, de őszinte érdeklődéssel pillantott rá, amit az bátorításnak vélt, s folytatta.

– Talán emlékszik ön is arra a szokatlan, rémisztő viharra, amikor a feldühödött szél fákat csavart ki tövestől, autókat borított fel – nézett ismét a férfira. – A helyi lap a mi háztömbünkről is írt, az alattunk levő fodrászat ablaka betörött és néhány vendég sérülést szenvedett. Felületi sebek voltak csak, semmi komoly, de hát hírérték, ilyesmi, tudja, milyenek az újságírók. Vihar a másodikon, azt hiszem, ez volt a cikk címe.

Micsoda szél volt! Ámokfutásának semmi sem szabhatott határt, nem elégedett meg azzal, hogy odakinn pusztított, elhatározta, hogy beront a házba is – emlékezett vissza, miközben gesztenyebarna haját idegesen mutatóujja köré csavargatta. Aztán tekintete a távolba révedt, és jó darabig nem szólt semmit. – Épp palacsintát sütöttem, sercegett az olaj, a rádióból a Magashegyi Underground új dala szólt: ,,Egy, két, há, négy, őt, hat, hét, hogyan felejthetném el...” – énekelte hamisan, egzaltált tekintettel. – A szél olyan elementáris erővel lökdöste az ablaktokot, hogy egészen megrémültem, sem a ritmikus dal, sem a palacsinta ígérete nem tudta tompítani azt a furcsa lüktetést a gyomromban. Tudja, milyen kétségbeejtő az, amikor panaszkodva bömbölnek az ablaküvegek – minden irányból egyszerre –, mint valami megkínzott állat. És hiába zengtek fohászt elcsukló hangon, kérlelték a szelet, hogy hagyja abba, ne taszigálja őket tovább, a feldühödött szél könyörtelen volt. Uralma alá akarta vonni az otthonokat, hogy ne legyen az embereknek többé menedékhelyük. Nem nyugodott: feltett szándéka volt, hogy bejut a házba, és a kinti világ meghódítása után leigázza a bentit is. Nem csak az ablakokat tépkedte hörögve, fújtatva, ki akarta szakítani tokjából a kulcsra zárt bejárati ajtót. Ötpontos, biztonsági, így aztán az nem sikerült neki – nevetett fel a nő egészen bizarrul. – Az erkélyajtó meglazult kilincsével azonban könnyen elbánt. A fenyőajtó nagy robajjal kivágódott, és a zongorának csapódott. Tisztán emlékszem a csattanásra és a szél hangjára – mondta a nő szinte eksztázisba esve. – Káröröm hallatszott abból a hangfekvésből, rosszindulat. Nem hiszi, ugye nem hisz nekem? – támadt hirtelen a szótlanul ülő férfira, miközben ujjaival idegesen dobolt feszes combján. – Nem emberi hang volt az, hanem valami hátborzongató, artikulálatlan vijjogás. És közben táncolt: felkapta a függönyt, a derekára csapott, majd húzta-vonta a jajveszékelő mályvaszínű textilt, rángatta csipeszestől, tépte, szaggatta, miközben fölényesen énekelt. Most is hallom azt a dühöngő, vérszomjas hörgést, a ragadozó madarak vijjognak így, miközben vészjóslóan köröznek a levegőben, várva az alkalmas pillanatot, hogy lecsapjanak áldozatukra. Szóval, amikor ráunt a függönyre, a zongorával folytatta játékát. Lesöpört pár kottát a tetejéről, és – tüdőből feltörő mély sóhaj után folytatta – a szobrot. Ott volt az is, a zongora tetején. Meztelen volt, egy padon ült. Hullámos, hosszú hajának néhány fürtje a mellére ért, de sem egy riadt kar, sem egy elpiruló hajtincs nem tett kísérletet arra, hogy kitakarja a gömbölyded formát. Harminc körüli nő lehetett, alighanem tisztában volt a szépségével, de alázattal viselte, az agyagba zárt tekintet erről árulkodott. Mesterien megformált pillanata volt ez a nőiségnek, az ártatlanság finom keveredése az érzékiséggel, valahol Botticelli Vénusza és Goya Meztelen Mayája között. A férjem egy galériában akadt rá, kicsivel az esküvőnk után. ,,Rád találtam, így is” – mondta, amikor izgatottan átadta, és szertartásszerűen a Malmsjö zongora tetejére helyezte. A férjem zárkózott ember, nem beszél sokat. De néha rajtakaptam, ahogyan áhítattal nézte a terrakottát.

Érti már? Szemem a terrakottatorzóra tapadt: itt egy kézfej, ott egy comb, amott egy hajtincs. A szobor ripityára tört, ahogy lesöpörte az az átkozott szél. És a férjem nem nyúlt utána. Láttam! Épp megfordítottam a palacsintát, egy pillanatra benéztem a konyhából, és láttam. Sztoikus nyugalommal végignézte, ahogy lezuhanok és szilánkosra töröm magam. Használhatatlanra. Beavatkozás nélkül nézte végig, hiszen már nem volt szüksége rám. Akkor úgy éreztem, hogy valami tébolyult pogány isten üzent nekem: szurokkal festett jeleket az égre, és várta, hogy megfejtsem őket. Csak néztük bénultan a romokban heverő asszonyt, a plafonon szétfolyó fekete égboltot, és akkor értettük meg, hogy valami véget ért. Megértettük, hiszen a szimbólumok csöpögtek a mennyezetről, szivárogtak a falakból, felgyülemlettek a padlón. Megtorpant akkor a test, kétségbeesve kutatott menedék után a lélek. Igen, akkor történt. Április nyolcadika volt, péntek. Azóta élünk ezen a viharverte kilencvenhat négyzetméteren – magyarázta a nő olyan fásultan, hogy ez az apátia betöltötte a teret és ott gomolygott a rendelőben.

Az országos lapokban is sokat lehetett olvasni akkoriban a szélvihar pusztításáról, leállított vonatjáratokról, feldőlt autókról, áram nélkül maradt háztartásokról. Arról, hogy a megvadult szél milyen károkat okozott – folytatta a fiatal nő. – A lényeget sosem írja meg senki – sóhajtott fel, aztán a terapeutára tekintett, majd a mellette ülő férjére. Már nem volt benne szemrehányás, szomorúság sem, csak dermesztő közöny.

– És mi a lényeg? – kérdezett vissza a terapeuta.

– Talán hogy kinyújthatta volna a kezét érte.

– Hogyan? – értetlenkedett a pszichológus.

– Talán a szél csak okozat volt – motyogta zavartan a nő. – Beavatkozhattunk volna. A férjem beavatkozhatott volna! Ám valahogy közönybe fagyott a szándék, emiatt nem volt képes lendülni a kar. Igen, úgy hiszem, ez a kérdés már akkor eldőlt. A férjem döntötte el. Tavaly, április nyolcadikán, azon a pénteki napon. Pedig vaníliaillatú pénteknek indult – mosolygott erőltetetten, majd a szép arc vonásai hirtelen megkeményedtek. – Voltaképpen nem is tudom, miért jöttünk ide – nézett a férjére tanácstalanul –, hiszen mi már döntöttünk. Azaz a férjem!

Egyszerre álltak fel az elegáns magánrendelő robusztus barna bőrkanapéjáról. A nő megigazította formás fenekére simuló szoknyáját, miközben férje a tárcájáért nyúlt. – Köszönjük, hogy időt szakított ránk – szólt a férj, majd kifizette a konzultáció díját, és feleségével együtt elhagyta a rendelőt. – Mondtam, hogy felesleges pénzkidobás az egész – lehetett hallani egy szemrehányó baritont a zár kattanása közben.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 5-i számában.)