Agyonhallgat az élet
Felerősíti bennem a nemlétezés képzelt feszültségét.
Vesztésre állok
Lépéskényszerben
Nem kerülhettem rosszabb helyzetbe
Nyakamba kell venni az erdőket
Pedig lóg az eső lába
Medvék vagy más vadállatok nem fognak halálra tépni
Nálunk évek óta üresek a mezők,
az erdők, a hegyek, és a mocsaras vízpartok,
mert a vadak mind elmenekültek innen.
A nagy város évről évre egyre erősebb zajaival, szmogjával,
kimeríthetetlen elfajulásaival elüldözte őket.
Tehát velük már nem találkozhatom.
Pedig vágyom rá, még ha ez a találkozás végzetes is lehetne
Le kell gyalogolnom magamról a felesleget
Ki kell hordanom legmélyebb fájdalmaimat
Hájas arcom többé nem takarhatja el nyomoromat
Egy nap is elég lehet:
A fogyatkozó erdőt bárhonnan megtalálom
Segítség nélkül kell odajutnom
Addig kapaszkodni felfelé a lebetonozott utcákon,
míg a természetvédelmi tábla régi ismerősként nem üdvözöl
Ott a kifosztott természetben
lesz otthonom
A viharos óceán belsejében sem félhetnék jobban,
mint itt egyedül bérelt szobámban,
halott telefonom társaságában.
Agyonhallgat az élet
Felerősíti bennem a nemlétezés képzelt feszültségét.
Vesztésre állok
Levetkőzni az erdőben
Mintha egyedül lennék
A vadak már nincsenek ott
Tovább megyek
Fáradhatatlanul
Villámok között
Szavaim tele voltak gyomokkal
Torz voltam,
de nem halott
Ezer módon újjászülető,
mint a kiszáradt fák vastag gyökerei az ösvény szélén:
Láthatóvá vált reménytelen küszködésem.
Elrejtőzve
Az esték voltak a legjobbak:
Hullámzó eltompulásaim ünnepélyes anyagtalansággal fedték fel
a vég megfoghatatlan vészkijáratait
Jó sorokat írni…
Mielőtt elnyom az álom
Látszólag egymástól elszigetelt egységben
A kiszámíthatatlanság áramlatain repülni
A súlytalanság ösztönző erőtlenségével
Megszabadulva magunktól
A pszichés támasztékok totális hiányában
De nem tudatmódosító szerek által
Hosszan
Egyre beljebb
Látszólag összefüggéstelenül…
Kizökkenthetetlen soraim mozgójárdáján eljutni a halálba
Kilépve…
Semmi se kössön ide…
Csak sodródni egyre beljebb a démoni hallgatásba…
Amerre bóják sincsenek már
Ahol nyomtalanul eltűnnek az emberi viszonyok
A téli sötétség kiterjeszti saját arányait elhagyatott látómezőm megkopott tartományába
Még mindig nem vagyok elég gyenge
Még mindig nem vagyok elég erős
Még mindig nem dőlt el semmi
A semmi sosem dől el
A kiérleletlenség halálos ölelésében is
én láttam lelkeket
Szerettem néhányukat valaha…
De az idő vastag rétegei belepték ezeket a kudarcokat,
melyeket nem tartott egyben a gyermeki kötődés
Mohóságom felélte jövőmet
Ahol egy kicsit is megnyugodhattam
ott kő-kövön nem maradt
Kizsigerlő ösztöneim évről évre
egyre kártékonyabbak…
A szeretethiányosok ragaszkodó telhetetlensége…
Csak a kiszolgáltatottságom őszinte
A többi nem.
Élősködő vagyok
Aljas
Reménytelenül kishitű
Kegyetlen
Kapzsi
Kétszínű
Nem köt ide semmi
Senki nem számít
Ahogy én sem
Végülis úgy alakult,
hogy folyton nyitva maradt ez a kérdés:
Várnak-e valahol?
Nem vagyok méltó rá,
ahogy az én jóindulatomra se méltó senki.
Nem lehetnék magányosabb
Ez a vadság nyűgözi le az embereket
Egyelőre megúsztam a legrosszabbat
Nem tölt el büszkeséggel
Csak ez a gátlástalan távolság
teremt lehetőséget arra,
hogy önmagam legyek,
és a valóságot máshol keressem
Jaj, én tudom milyenek az otthoni ízek
Egy-egy családhoz bepofátlankodtam vacsorára
Aztán ha kijött a lépés, ott felejtettem magam éjszakára is
Mindig volt fedősztorim
Ismerem a házias ízeket
Nem lehetsz elég szegény
Nem lehetsz elég szerencsétlen
Tartsd magad tőlem távol
Szavakra vadászom…
A pillanat rögtönzés tűrő elevenségében
Fiatal vagyok és legyőzhetetlen
Pedig semmire se megyek vele
Senki és semmi…
Sehol és sehogyan…
Láthatatlanul…
Tapinthatatlanul…
Elgondolhatatlanul…
Érezhetetlenül…
Időn és téren kívül…
Életművem a hiánytalan éhség egyéjszakás kalandja…
(Karantének)
{K1}