– Ma meg kéne lője. Elkísérsz minket? – kérdi Lukács vadőr, miközben táskájába teszi távcsövét. – Persze – felelem gondolkodás nélkül. Betesszük a Pinin terepjáróba a lőbotot, és indulunk. – Puskát az hoz magával, aki lő – jegyzi meg Lukács vadőr, majd rágyújt egy cigarettára. Sokan kérdik tőle, miért cigarettázik. Mindenkinek ezt feleli: – Annyi friss levegőt szívok az erdőn, hogy senki többet, ezért muszáj ellensúlyozni valamivel.
– Ma meg kéne lője. Elkísérsz minket? – kérdi Lukács vadőr, miközben táskájába teszi távcsövét. – Persze – felelem gondolkodás nélkül. Betesszük a Pinin terepjáróba a lőbotot, és indulunk. – Puskát az hoz magával, aki lő – jegyzi meg Lukács vadőr, majd rágyújt egy cigarettára. Sokan kérdik tőle, miért cigarettázik. Mindenkinek ezt feleli: – Annyi friss levegőt szívok az erdőn, hogy senki többet, ezért muszáj ellensúlyozni valamivel. – A falu szélén elérjük Zolika házát. Beül hozzánk, puskáját az ülések közé támasztja. Fiatal, negyven körüli férfi, széles vörös arccal, állandóan mosolyog. Ő az erdészet igazgatója. Mindenben hallgat Lukács vadőrre, aki Erdély egyetlen negyedik generációs vadőreként több mint harminc évet töltött az erdőn, arról nem beszélve, hogy vadászkísérőként beutazta a földet Kanadától Kamcsatkáig.
Elhagyjuk a falut, a Bucsin felé tartunk. Kilenc kilométer után letérünk a főútról, és Áprily Lajos költő kopjafája mellett átmegyünk egy hídon, majd behajtunk a sűrű vadonba. – Ő is gyakran járt ide a vadászokhoz – jegyzi meg Lukács vadőr, aztán hozzáfűzi: – Érdemes figyelni, itt már medve, farkas, hiúz, szarvas – bármi jöhet…
Az út egyre emelkedik a gyors pisztrángos patak mellett, elhagyjuk a vegyes erdő szakaszát, és belépünk Fenyőországba. Így nevezem magamban azt a hegyi szintet, ahol a hatalmas fenyők gótikus katedrálisokként merednek az égre. Alattuk minden méretben megtalálható ez a csodálatos örökzöld fa, ami nélkül Erdély nem Erdély. Van itt fenyőóvoda, fenyőiskola, nem messze ott zöldellnek az egyetemista fenyők, egyszóval: fenyőtársadalom.
Kiszállunk az autóból. Lukács vadőr távcsövével kémleli a terepet, mialatt én magamba szívom a csendet. Elképesztő a vadon némasága. Zúgni kezd a fülem a nagy csendtől. Október van, itt ilyenkor már hidegek az esték. Bele-beleszippantok a friss levegőbe, míg végül Lukács vadőr rám nem szól suttogva: – Halkabban szipogj! – Intek a fejemmel, hogy rendben, miközben magamnak teszem fel a kérdést: – Az ember vagy szipog, vagy nem, hogyan lehet hát halkabban szipogni?
Zolika kibiztosítja a puskáját, és Lukács vadőr mögé áll. – Célozhatsz majd a vállamról is, de elhoztuk neked a lőbotot – súgja neki a vadőr, majd legyint: – Erre vonult egy szép bak egy nappal ezelőtt, de most nem látom. Menjünk feljebb!
Újra autóba ülünk. A két vadász némává válik. Meg kell szoknom, hogy nem beszélek. A terepjáró itt az igazi helyén van, keményen dolgozik, míg elérjük azt a felső legelőt, amit Lukács vadőr ma bakra esélyesnek lát.
Kiszállunk. Gyorsan sötétedik. A fák szürkébe öltöznek, mint az Assisiben esti imára vonuló minoriták. Ők jutnak eszembe e fenyők láttán. Előttem van, ahogy a Szent Ferenc Bazilikában jönnek be a rendalapító szent sírjához zsolozsmázni. Az altemplom és a szarkofág látványától napokká válnak az évszázadok. Ugyanígy áll az idő Lukács vadőr számára is. Leírhatatlan nyugalommal pásztázza távcsövén át a terepet.
Lenézek. A lábam előtt egy gomba hever. Nem ismerem a gombákat, de meglep, hogy még októberben is látok közülük. Mivel nem beszélhetek, nem kérdem meg, milyen fajta, csak elmosolyodok, mert eszembe jut, amit Lukács vadőr nyáron mondott egy mérges galóca láttán: – Minden gomba ehető, de van amelyik csak egyszer. Előttem van, ahogy zöld vadásztáskájába teszi vadles előtt az őzlábat, hogy a felesége, Viola kirántsa olajban, tojással, amikor fáradtan hazaérünk a portyáról. A rókagombához puliszka jár – ezt is tőlük tanultam. Nagyon szerettem náluk a gombaételeket, de talán a legfinomabban a pisztrángot készíti el Lukács vadőr. Szertartásos módon aprít gyújtót az udvaron, majd tüzet rak, miközben oroszhegyi szilvapálinkával koccintunk, és Harghita sört iszunk rá. Németországban mondták nekem, hogy kelet-európai szokás töményet sörrel inni, de mi, székelyek, így szoktuk. A tűzre egy zárt fémedényben kerülnek a pisztrángok. Az edényen átmegy a füst. Húsz perc füstölés után a legízletesebb pisztrángot tálalják elém. Sehol nem tudják ilyen finomra füstölni, még az egri Szalajka völgyében sem, ahol az az egy százalék pisztráng él, ami a történelmi Magyarországnak állományából a világháborúk után megmaradt. Viola fokhagymából, tejfölből és olajból muzsdéjt kavar mellé. Ezt az öntetet állítólag a románok készítik el a legjobban a Duna-deltában, az ő hagyományuk. De nem igaz. Kóstoltam náluk. Violáé finomabb. A gomba és a pisztráng gondolatától összegyűl a nyál a számban, miközben lassan már semmit nem látok, csak a közben beállt sötétben figyelő két vadászt. Azt még felfogom, hogy ez csupán számomra sötét, ők minden mozdulatot észrevesznek, még a távolban is.
– Jön! – emeli fel a mutatóujját Lukács vadőr. Zolikával mindketten nagyot nyelünk. – Nem hiszem! – rázom némán a fejem, és arra gondolok: – Minden alkalommal úgy kísértem fotógépemmel Lukács vadőrt a vadászatra, hogy eddig nem dörrent el lövés. – Ha én lefotózom a vadat, az ott is marad – viccelődött nem egyszer fegyvere távcsövére mutatva. – Ha én fotózom le, és jól sikerül, lehet, hogy száz év múlva is megmarad – feleltem ilyenkor teleobjektívemre mutatva, mire ő: – Igen, te mindent lőhetsz engedély nélkül. – S haza is vihetem – kontráztam rá, s azzal már emeltem is szemem elé a fotógépet, de itt most túl sötét volt, így esélye egyedül a két vadásznak maradt. Szerencsére időben megtanultam megérteni őket, hogy miért vadásztak. Elfogadtam ezt az ősi ösztönt anélkül, hogy jómagam vadásszá váltam volna. Ezek az emberek mindenkinél jobban ismerik a természetet. A vadőr nemcsak a vadakról vezet naplót, hanem a növényekről, a széljárásról is – egyszóval mindenről, amit fontosnak tart az általa őrzött területen. Ismerkedésünk elején a kijelentésére, hogy a vadász szelektál, ezzel tartva fent a biológiai egyensúlyt, meg mertem kérdezni: – Az embert ki szelektálja? – Zseniális választ adott: – Kivel kezdjük, veled vagy velem? – Ennél egyszerűbben és érthetőbben még senki nem fogalmazta meg nekem, hogy eszmék ide vagy oda, minden ember a saját maga számára a legfontosabb.
– Jó szelünk van – emeli fel újra mutatóujját, majd folytatja: – Készülj! – Ez a felszólítás Zolikának szól, aki kinyitja a lőbotot, óvatosan a földbe szúrja Lukács vadőr előtt, és ráhelyezi a puskáját, majd belenéz a fegyver távcsövébe. – Jól látszik – nyugtázza elégedetten. – Várj még! Közelebb jön! – figyelmezteti a vadőr. Én ezalatt a puskahangra készülök. A katonaságnál egy évig Kalasnyikovval keltem és feküdtem, de Lukács vadőr szerint a vadászpuskának erősebb a hangja. Most kiderül. Nem tudom, mennyi időt várunk, amikor a vadőr megszólal: – Elindult. Te jössz!
Zolika céloz, majd meghúzza a ravaszt. Hatalmas dörrenés rázza meg a hegyeket. Tényleg hatalmasabb a Kalasnyikov hangjánál – nyugtázom magamban. A sötétben semmit nem látok, csak Lukács vadőr hangját hallom: – Megvan! Összerogyott! – A két vadász elindul. Alig bírom követni őket. Árkon-bokron át mennek az elesett bak irányába. Olyan gyorsan mozognak a terepen, hogy le-lemaradok mögöttük, ezért néha futnom kell utánuk, pedig ők mintha csak sétálnának. Évtizedeken keresztül tanulták meg az egyenletes haladást az erdőn.
Amikor beérem őket, amint fejlámpával szemlélik az elejtett vadat, megpillantom a bak kicsi, de gyönyörű agancsát. A közepes nagyságú, barna test vértócsában fekszik. – Tüdejét érte a golyó – jegyzi meg Lukács vadőr. Annyira tudják ilyenkor, mit kell tenni, hogy nem fogadják el a segítségem. Hasára fektetik a bakot, és köré fenyőágakat hoznak a közelből. A sebére apró gallyakat helyeznek, amit sebtakarónak hívnak. A szájába is kerül egy kis fenyőág. – Ez az utolsó falat. A háta mögé két oldalt két tüzet rakunk. Ilyennek kell lennie a terítéknek – magyarázza Lukács vadőr, majd hozzáteszi: – Mióta zergére járunk a Fogarasi-havasokba, a románok is tudják ezt, mert megtanítottam nekik. – Ahogy látom az elejtett vad körül szorgoskodó két férfit, eszembe jut: a vad iránt tisztelet minden természeti népnél megvan. Az indiánok is áldozatot mutatnak be az elejtett bölénynél. Megköszönik a nagy természetnek, és megköszönik magának az állatnak, hogy segíti őket a túlélésben. Ugyanígy köszöni meg Lukács vadőr, aki ugyanakkor figyelmeztet: – Az erdőn nincs pazarlás. Csak azt lőjük meg, amit megeszünk! – azzal elővesz a táskájából egy erre az alkalomra hozott pálcát, és Zolika hátsójára suhint vele, hogy felavassa a mai estén sikeres vadászt. Aztán mindannyiunknak tölt a kulacsából egy gyűszűnyi oroszhegyi szilvát a fémpoharakba. – Tudod, hogy hívják a székelyek azt, aki csak három pohár pálinkát iszik? – Választ nem várva, nevetve felel: – Sofőr!
Pattognak az ágak, ropog a két tűz az őszi éjszakában. Fényük bevilágítja hátulról a bakot. Kioldom a vakut, és készítek pár képet a vadról és elejtőjéről, amikor Lukács vadőr a gépem elé teszi tenyerét: – Elég ennyi, ne villogtass tovább, mert valósággal leradírozod a fénnyel az éjszakai erdőt! Holnap is kell legyen itt őzbak, mert a vadászcsoportunkból vannak még kilövési engedéllyel, akik várják az alkalmat…
Későre járhat már, amikor húzni kezdik a vadat a terepjáró irányába, majd felemelik, úgy viszik tovább. A hangulat továbbra is ünnepi, a két vadász arca a sötétben is ragyog. Amikor a vad a csomagtartóba kerül, elindulunk lefelé a hegyről. Elhaladunk a kakasdűlői les mellett, majd a söröspataki eltérőnél jobbra vesszük az irányt. Az autó zúgása ellenére halljuk a sötétben morajló pisztrángos patakot. Nem haladunk sokat, amikor Lukács vadőr megáll. Kiszáll az autóból, ivóvizet merít az erdei forrásból, miközben rágyújt, és a cigarettáját feje felé emelve ellenőrzi a széljárást. – Hazamenés előtt sok mindenre kell még figyelni, nemcsak a szélre. Többször is némán szünetet tartunk. Ilyenkor hallgatózunk. Próbáljuk meghallani az éjszakai erdő hangjait. A szagok, a hangok fontosabbak, mint amit látunk. Nagyon sok vad az orrával és a fülével tájékozódik, nem a szemével. Mi, emberek gyerekkorunktól kezdve „civilizálódunk”, folyamatosan eltompulnak, elhalnak bennünk ezek a képességek. A vadon ezekkel ad jelet önmagáról. Nemcsak a nyomokból, hanem ezekből is megtudhatod, merre jár a medve, a farkas, a hiúz, a szarvas és az őzbak, amit holnap másnak kell elejteni.
Alig ülünk vissza az autóba, egy jókora bocs ugrik elénk az ágak közül az útra. Lukács vadőr azonnal leveszi a hosszúfényt, de a medve így is folyamatosan előttünk rohan. Hullámzó mozgása egyre gyorsul. Kétségbeesetten igyekszik növelni a távolságot, de hiába. Világosbarna bundája a rövidfénynél is jól látszik.
– Három év körüli lehet – jegyzi meg Zolika. Lukács helyeslően bólint. Lázasan kapkodni kezdek. Mire előkotorom táskámból a fotógépet, a vad beugrik oldalt a sűrűbe. A két vadász nevetni kezd: – Na, akkor ezt sem viszed haza! – Még harsányabban nevetnek, majd Lukács vadőr elkomolyodik. Kalapját megigazítja fején, és halkan megszólal: – A bakot elosztjuk. Persze az oroszlánrész belőle azé, aki lelőtte. A húsa még üzekedéskor is jó, nemhogy most. Rövid idő, és semmi nem marad belőle. Iszunk rá szilvapálinkát. Sörrel. Évek múlva talán egyedül te emlékszel majd erre az estére, Zolika. Mert a ma este elejtett bak mindig a tied marad…
(Karantének)
{K1}