Sz. Kárpáthy Kata | Szent György napja előtt

Sz. Kárpáthy Kata 2020. szeptember 03., 11:17

Április végén mindig végigjárjuk a sírokat. Ha netán imádkoztatni jönne a hucul [1] pravoszláv [2] rokonság Szent György napján, ne valljanak szégyent a sajátjaik előtt. Tudják, hogy mi reformátusok vagyunk, nem fogunk imát mondatni a halottakért a bátyuskával[3], de a sír körüli teendőket elvégezzük.

Nagy István: Temető (23 × 31 cm, 1919, magángyűjtemény) – Forrás: Wikimedia Commons

Április végén mindig végigjárjuk a sírokat. Ha netán imádkoztatni jönne a hucul [1] pravoszláv [2] rokonság Szent György napján, ne valljanak szégyent a sajátjaik előtt. Tudják, hogy mi reformátusok vagyunk, nem fogunk imát mondatni a halottakért a bátyuskával[3], de a sír körüli teendőket elvégezzük.

Először dédszüleim sírját takarítottuk meg. Az ő házukban élünk, megérdemlik, hogy a földi poraik felett szép rend legyen. Egyedül azzal nem voltam megbékélve, hogy anyámék kivágatták felőlük a meggyfát. Dédapám utolsó kívánsága volt az, hogy nagy fa árnyékában nyugodjanak maradványai, ami felett a madarak dicsőítsék a Teremtőt. Dédanyámat nem ismertem, ő a születésem előtt tíz évvel költözött ide, mostani helyére. Dédapámat, papót, nagyon szerettem. Kicsi koromban ő ügyelt rám, míg bírt. Hároméves voltam, amikor szenteste elalvás előtt elkezdte a miatyánkot, de már nem ezen a földön fejezte be.

Viszonylag hamar megvoltunk a gyomlálással és a zöld virágok elültetésével. Egyedül az olvadt gyertyák lekaparásával gyűlt meg a bajom. Bosszankodva vakartam a márványról az odaolvadt viaszt és műanyagot.

– Erre bezzeg van eszük – duruzsoltam –, egy szál füvet meg nem képesek leszedni a sírokról. Kár, hogy azt nem prédikálja a bátyuska nekik, hogy nem csak gyertyával kell tömni a sírt, néha meg kell kapálni is.

Miután végeztem a gyertyaeltávolítással, a nagyszüleim sírjához mentem. Nem szerettem őket annyira, mint a papómat. Gyidu [4] iszákos volt, csak halála előtt szokott le, amikor megtudta, hogy rákos. A hirtelen leállás sem mentette meg a kétméteres gödörtől. Bábkával [5] sem volt valami túl jó viszonyom. Az utolsó éveiben elkerült minket, ha meglátogattuk, nem szívesen fogadott. Meg is átkozott minket, ami aztán visszaszállt rá. Utolsó hónapjaiban magatehetetlenül feküdt, a külvilágról semmit sem tudva. Magamban kezdtem gyomlálni a dupla sírt.

– Na mi van, bábka, hol a menyecske? A református unokád húzza le rólad a tyúkhúrt – mondtam inkább magamnak, mint a halottnak. Pár perc múlva anyu is jött, aki apunak mutatta, hogy hol kell majd a virágot meglocsolni.

– Jaj, tavaly ilyenkor még pelenkáztuk – mondta anyu édesanyja sírjánál.

Sokáig mérhetetlen haragot éreztem magamban bábka iránt.

– Hogy ő engem átkoz? Átkozza magát vagy a kedves menyét – vágtam a fejéhez életében. Csak azért gyűlölt, mert nem voltam pravoszláv. Mert a menye az volt, és abban bízott, hogy majd pravoszláv unokát fog világra hozni. A szépasszony viszont egész nap csak vedelt a bábka nyugdíjából és az ujku [6] keresetéből. Aztán, amikor mamám nem adott neki pénzt, vasdoronggal ment neki az öregnek. Bábka leesett a lábáról. Agyvérzést kapott. Tavasszal már rettenetesen szenvedett. Én nem akartam látni, azt hajtogattam, majd a temetésén viszek rá koszorút, és örüljön neki. Mégis, pravoszláv húsvét vasárnapján meglátogattam. A derék asszony összeaszva feküdt rongyai között, és üveges szemmel szemlélte a külvilágot. Nem ismert meg engem. Abban a pillanatban egyszerre szánalmat éreztem iránta, majd sajnálatot. Az összes földi bűnéért meglakolt. Szívből reméltem, hogy felépül, de húsvét után egy nappal örökre elment. Nem sírtam a temetésén. Csak sajnálat volt bennem, hogy nem hallgatott ránk időben, nem kergette el a részeges menyét, aki majdnem halálra verte, aki miatt agyvérzést kapott, és aki miatt teljesen leépült. „Tudd meg, hogy az asszonyod ölte meg anyánkat” – cseng a fülemben anyám mondata, amit nagybátyámhoz vágott a temetésen.

Unokaöcsém kérdése zökkentett vissza a valóságba, hogy hova tegye a virágokat, amiket már fél órája szorongatott. Elvettem tőle az egyik felét, majd bábka és gyidu sírjára tettem, középre.

Az utolsó, ikersírhoz értünk. Anyám könnyes szemmel fordult öccsei fekhelye felé. A mákvirág levelei üdén zöldelltek az ágyásban. Unokaöcsém anyámhoz sietett a maradék virággal. Anyu síró hangon kezdett gyomlálni.

 – Látod, kisunokám, itt fekszik a két öcsém, fiatalon mentek el, istenem, istenem…

Szegény gyerek nemigen értette a helyzetet. Segélykérően nézett rám. Magamhoz hívtam.

– Anyu, elmegyünk a régi temetőbe, megcsinálom a kicsi sírt. Jön velem a gyerek is.

Anyám bólintott. Úgy éreztem, most magára kell hagynunk öccseivel, akiknek kevesebbet adott a Mindenható. Egyik testvérét a hepatitis vitte el tizennégy évesen, a másik huszonhárom évesen aváriázott [7] a baktai letérőnél.

Indákkal benőtt út vezetett mamám húgocskájának sírjához. Egyszer ilyen tájban maga bábka mutatta meg és mesélte el ugyanazt, amit most én meséltem unokaöcsémnek.

– Emlékszel bábkára, tudod, tavaly temettük el. Neki volt egy pici testvére, egy kislány. Nagyon beteg volt, félévesen tüdőgyulladást kapott, és tudod, régen nem volt orvosság.

Unokaöcsém nagy, kék szemeivel csodálkozva nézett rám.

– És meghalt?

– Igen – feleltem.

Láttam rajta, hogy nem tud mit kezdeni az információval. Bábkára is alig emlékszik, a halott rokonát pedig egyáltalán nem ismerte. Én sem értettem még, amikor először voltam ennél a sírnál, hogy mi keresnivalónk itt. Miközben a sírt rendeztem, csiripelő hangján arról beszélt, hogy unja a karantént, hiányoznak a barátai, és szeretne újra néptáncra járni.

Eső készülődött. A falu felé sötétszürke felhők kúsztak a beregszászi dombok felől.

– Menjünk – fogtam meg unokaöcsém kezét.

Hatalmas vihar volt aznap délután. Egy nagy fát kidöntött a régi temető mellett. Úton-útfélen a sírokról lerepült, szétzilált koszorúk feküdtek. De a virágok nyugodtan, méltóságteljesen eresztették szét szirmaikat a sírokon. Az égen sárkány alakú felhők úsztak tovább, a huculság irányába.



[1] ruszin népcsoport
[2] ortodox
[3] pap
[4] nagyapa becézve
[5] nagymama becézve
[6] nagybácsi
[7] balesetet szenvedett

 

(Karantének)

{K1}