Csender Levente | A három márványfej

Csender Levente 2020. március 01., 07:32

A Veszett Emberben kefekötők, tévészerelők, kés- és ollóélezők lézengtek, akik egykor értettek valamihez, volt mesterségük, de mára már idejétmúltak, nem kellettek senkinek, ezért hát beültek az időtlenségbe, mert a Veszett Emberben mindegy volt, hogy hétköznap van vagy hétvége, nappal van vagy éjjel, ott lakott az időtlenség.

Tenk László: Szentély a mólón (olaj, tempera, farostlemez, 70 × 90 cm, 1996)
A magyar széppróza napját a Magyar Írószövetség kezdeményezésére 2018 óta ünnepeljük, Jókai Mór születésnapján, február 18-án. Kárpát-medence-szerte irodalmi programokat és ünnepi műsorokat rendeznek, a gálaműsort pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartják, ahol – többek között – egy igen nemes vetélkedésen is összemérhetik pennájukat az írók: a felkért szerzőknek ugyanis a helyszínen kiválasztott címre kell viszonylag rövid idő – egy óra – alatt a helyszínen novellát komponálniuk.

Idén Csender Levente, Király Farkas és Szilágyi-Nagy Ildikó mérkőztek meg, a tizenegy címlehetőség közül pedig végül A három márványfej lett a feladat. A zsűri (Erős Kinga, Mezey Katalin, Nagy Koppány Zsolt, Rózsássy Barbara és Szentmártoni János) az első díjat Csender Leventének, a másodikat Szilágyi-Nagy Ildikónak, a harmadikat pedig Király Farkasnak ítélte oda, többször is hangsúlyozva, hogy igen nehéz volt a döntést meghozniuk.

A Veszett Ember pultja fölül három márványfej nézett le ránk. Három törzsvendégé. Az egyiket ismertem. Ő volt az én lelkiismeretem, utazóm, barátom, az a kvárnéró kreol, szlávos bőbeszédűséggel mesélő talján, Amanchich Trivulzio, valahonnan Dalmáciából, aki egyszerre hozta el nekünk „három tenger mosta érzést”, a Monarchia, az utazás szabadságát, a nagyvilágot, a királyságot, a matrózok lázadását, a maorikat, Új-Zélandot és Afrikát. Úgy töltöttük el az életünket a Veszett Emberben, hogy mindent tudtunk a nagyvilágról. Sőt még annál is többet. Ki voltunk éhezve a történetekre. Alig vártuk, hogy felbukkanjon az én csókaképű barátom, s kissé félrefordított fejjel mesélni kezdjen. Soha nem tudtuk, hogy amit mesél, az igaz vagy csupán egy élénk fantázia játéka, de nem is érdekelt, csak meséljen, mert történetei nélkül elárvult a lelkünk.

Volt egy nap az évben, a magyar széppróza napja, amikor pontban éjfélkor az egyik márványfej megelevenedett, testet öltött és némi gondolkozás után letelepedett a törzsasztalához.

A Veszett Emberben kefekötők, tévészerelők, kés- és ollóélezők lézengtek, akik egykor értettek valamihez, volt mesterségük, de mára már idejétmúltak, nem kellettek senkinek, ezért hát beültek az időtlenségbe, mert a Veszett Emberben mindegy volt, hogy hétköznap van vagy hétvége, nappal van vagy éjjel, ott lakott az időtlenség. Ők mondjuk egy kicsit meglepődtek a mutatványon, amikor Trivulzio márványfeje életre kelt, testet öltött, leült a törzshelyére, és kikoppantotta üvegszemét az asztalra, de aztán ahhoz is hamar hozzászoktak.

Vince, a kövér kocsmáros, mint régen látott ismerőst üdvözölte Trivulziót és cavalierének szólította, mint régen.

– Újra itt van köztünk a drága jó bugiardo! – kiáltotta valahonnan a sarokból egy alak. – Hát merre járt…?

– A tengeren! – kiáltotta vissza nevetve Trivulzio. – Hol is hagytuk abba?

Mielőtt bármi történhetett, magasra emeltem két ujjam, s a kocsmáros ebből értett mindent, hozott két grogot, a tengerészek italát, amit az egész kis országban (száz éve nem lévén tengerünk) már csak ebben az egy kocsmában mérnek. Mindjárt levegője lett a Veszett Ember savanykás belvilágának. A grogtól megeredt Trivulzio nyelve, s szépen elkezdte legombolyítani egy régi történet fonalát, amit Isten vagy az ördög tudja, mikor hagytunk abba. Talán valamikor a múlt századelő Budapestjén, amikor még ködlovagok árnyai jártak a pesti éjszakában, s akkor se tudta senki, hogy igazak voltak-e ezek a történetek vagy csupán játékai egy élénk fantáziának.

– Hol is hagytuk abba? – kérdezte újra. – Megvan, Afrikánál. – Letöltötte a grogot, és folytatta a történetet: – …mielőtt észbe kaptak fogvatartóim, felkapaszkodtam egy Afrikába tartó hajóra, amin elvetődtem a Kongói Demokratikus Köztársaságba. Ahogy partot értem, elhatároztam, hogy felhagyok a régi életemmel, és tisztességes üzletember leszek. A kimentett pénzből sikerült fakereskedésbe fognom. Kamionnal vittem a láncfűrészeket Kongóba, de amilyen az én szerencsém, a kamion bedöglött az esőerdő felé menet, felfogadtam egy kituba nyelven beszélő busongó négert, aki azzal kezdte, hogy megitta a kocsim hűtővizét, ott ragadtunk a sivatagban, míg be nem köszöntött az esős évszak, effendim. Akkor megtöltöttük a hűtőt, de a sártól nem tudtunk tovább menni. Mikor végre megérkeztünk a busongó falujába, a kituba az egész törzsnek láncfűrész-bemutatót tartott, de olyan ügyesen, hogy levágta az egyik férfi kezét. Nem problémáztak, elkaparták a kunyhó mellé. A másiknak a lábát sikerült térd fölött elfűrészelnie, azt is elkaparták, voltak elegen, nem csináltak belőle ügyet. Tizennégy falustársát kaszabolta le a busongó, mire megtanult a láncfűrésszel bánni, de szerencsére a lehetőséget látták bennünk, nem a károkozót. Nem azt mondom, effendim, hogy nincs a világon náluk jobb munkaerő, de olcsóbb aligha. Fizetésként egyegy fehér pólót és elemes rádiót kértek… A fa jól ment, hamarosan az afrikai partok és a dél-itáliai kikötők ura lettem, sőt mi több, a kongói diktátor, bizonyos Zumumba is barátjává fogadott. A diktátor annyira megkedvelt, hogy 300 kilométer aszfaltutat építtetett az őserdei irodám és a főváros közé, hogy esténként ne késsek el a kártyapartiról. Küldött terepjárót is sofőrrel, hogy kényelmes legyen az utazás. Az utat katonák őrizték, s csak ketten használhattuk, Zumumba meg én. Ha valaki rámerészkedett, azonnal tüzet nyitottak rá, robbanó golyóval, hogy semmi ne maradjon belőle. Testvériségünk csúcsa az volt, amikor Zumumba megajándékozott egy gyémánt szemgolyóval, amit egy helyi kézműves mester titokban hónapokig csiszolgatott, hogy megszólalásig hasonlítson az igazira. Mindenem megvolt, signore. De boldog lennék ma is, ha az úgy marad. S itt egy könnycsepp gördült ki az üvegszeméből.

Trivulzio lelassította a mesét, kissé előre döntötte márvány fejét, s csillogó üvegszeme a tenyerébe pottyant. Hitetlenkedve néztem a szemet, de nem tűnt közönséges üvegnél egyébnek. Ez már nem az, signore, de majd elmesélem, hova lett az igazi, ha egy grogot fizet még… Fizettem.

– Virágzott az üzlet, de azok az ágvégre való busongók mindig többet akartak. Már nem volt elég a fehér póló, kellett zöld is, meg az elemes rádió sem, tévét akartak meg mobiltelefont. Aztán, hogy nem kapták meg, egy napon lázadás tört ki. Zumumbát elüldözték, s az utódja, az a gaz busongó törzsfőnök lett, aki megitta a hűtővizemet. Nekem köszönhette felemelkedését, de mégis az a gazember kitalálta, hogy én kizsákmányolom őket, pedig szó sem volt kizsákmányolásról, effendim, mindenki megkapta a fehér pólóját és az elemes rádióját, aztán tessék, így legyen az ember tisztességes. Kegyvesztett lettem, üldözőbe vettek a busongók, rohantam, ahogy csak bírtam, hogy elérjem az aszfaltutat, ahová még mindig nem mertek rálépni azok a felbőszített assasinók. Az út mellett futottak, gyorsabbak voltak, mint a gepárdok, de én se hagytam magam, tudtam, hogy az életemért futok, s talán el is kapnak, ha el nem érem az óceánt, ami nekem mindig is a menedéket jelentette. Belevetettem magam a vízbe, de higgye el, effendim, amit én se hinnék, ha nem velem történt volna meg, a lábam alól eltűnt a víz, egy utca nyílt meg előttem, úgy éreztem magam, mint ama Mózes a Bibliában, amikor a Vörös-tenger szétnyílt előtte. Szaladtam ezen az utcán, mögöttem a busongók lándzsáikkal, olyan volt ez az utca, mintha örökké tartana. Aztán, mi történt, mi nem, elmaradoztak a busongók, és nem látszott már mögöttem Kongó sem. Teljesen kimerülve értem át a túlpartra. Lefutottam rengeteg kilométert, s mint később kiderült, vagy száz évet. Olyan látvány fogadott a túlparton, effendim, hogy teljesen összezavarodtam.

– Most itt állok a PIM-ben, néznek egy csomóan, vesz a tévé, s a zsűri meg mindjárt eldönti, hogy hisz-e a költészet erejében, ki van-e éhezve a lelke a történetekre, vagy nem.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 29-i számában.)