Tatár Rózsa | Örökbefogadás

Tatár Rózsa 2020. szeptember 03., 12:39

Áll, mintha megfagyott volna. Nem érez semmit. Teljes dermedtség, sírni nem tud, kiabálni, sikoltozni sem. Mintha megszűnt volna a vérkeringése is. És a világ is. Nem, a világ nem. Nagyon is létezik minden. A sírásók, az exhumálóbizottság, a nyitott sír, a kicsiny koporsó szétkorhadt deszkáit valamikor befedő lepel. Mind létező. Csupán az öthetes testvére csontjai nincsenek. Pedig ott kellene lennie.

Sárkány Győző: Madártemető (papír, tus, 30 × 20 cm, 1979)

Áll, mintha megfagyott volna. Nem érez semmit. Teljes dermedtség, sírni nem tud, kiabálni, sikoltozni sem. Mintha megszűnt volna a vérkeringése is. És a világ is. Nem, a világ nem. Nagyon is létezik minden. A sírásók, az exhumálóbizottság, a nyitott sír, a kicsiny koporsó szétkorhadt deszkáit valamikor befedő lepel. Mind létező. Csupán az öthetes testvére csontjai nincsenek. Pedig ott kellene lennie. A koporsóban. A csontoknak mindenképpen. Negyvennyolc év után másra nem lehet számítani. Ezt tudja. Legyen egy sírban a szüleikkel. Ez a szándéka.

Olyan az egész, mint egy rossz film. Mindjárt kiírják, hogy „Ende”. Jön a stáblista a kifutó zenével. De az se jön. Az apja hangja jön a múltból, valószínűtlenül kristálytisztán. Fiú! Két fiú!

Miből tartják el őket? Susmogta a szomszédság, nem minden ok nélkül.

Gabikát örökbe fogadná a szülészorvos, motyogta az anyja a tányérjába. Az apja csak felnézett szó nélkül. Miért fogadná örökbe, hallja a saját gyerekkori hangját. Az anyja ránéz, vontatottan válaszol. Nekik nem lehet gyerekük. Ti meg odaadnátok az én testvéremet?! Többet nem is beszéltek az asztalnál. Később sem hallott semmit.

Két hét múlva jött a távirat a kórházból, ahol a koraszülött ikrek voltak. Egyedül volt otthon, a szülei dolgoztak. Tizenkét évesen a levéltitkot nem nagyon ismerte. Elolvasta. Sajnálattal értesítjük, hogy Gábor nevű gyermekük augusztus 30-án elhalálozott. Összehajtotta a táviratot. Nem tudta, mit érez, összezavarodott minden. Félt, de mitől? Eldugta a papírt az éjjeliszekrénybe.

Még sütött a nap, amikor a szülei hazaértek. Segített vacsorát főzni. Szótlan volt. Senkinek nem tűnt fel. Lefeküdtek. Az anyja a lámpát akarta eloltani. Már biztonságban érezte magát. Várjatok, mutatok valamit. Kimászott az ágyból, elővette a táviratot, lesütött szemmel nyújtotta az anyjának. Az egyetlen pillantással elolvasta, és szó nélkül tovább adta az apjának. Néma csend.

Miért nem szóltál, amikor hazajöttünk? Visszhangoztak agyában anyja szavai. Nem tudom, féltem, hogy elmentek itthonról. Ezért? Ezért. Többet nem beszéltek. Az apja leoltotta a villanyt. Senki nem sírt.

Megtiltották, hogy elmenjen a temetésre. Nem gyereknek való!

Nagyapa temetésén is voltam! Még a ravatalon is láttam az arcát.

Ne beszélj butaságot, nem is engedtünk oda.

De én odamentem, egész közel, amikor nem láttatok. A fekete öltönyében feküdt, csukva volt a szeme, mintha aludna. Az arca pedig olyan volt, mintha be lenne lisztezve.

A szülei döbbenten hallgatták.

Akkor sem jöhetsz el! Majd Rozika néni vigyáz rád.

De…

Fejezd be!

Visszhangoznak az agyában a régi mondatok.

Valami a lábához ér. A temetőcsősz macskája. A fekete. Elsétál az üres sír mellett és eltűnik a szemközti bukszusbokorban.

Itt írja alá! Tolja elé a jegyzőkönyvet a bizottság egyik tagja.

Ránéz a papírra, mint aki most ébred. A betűk dülöngélnek a szeme előtt, mint egy részeg látomás.

„Az exhumálás meghiúsult. A sírban emberi maradványokat nem talált a bizottság.”

 Aláírja.

 

(Karantének)

{K1}