Bogdán László tett azzá, igaz, csak egy bemutatás erejéig. „Akkora hajjal, mint II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem” – írta rólam 1997 áprilisában. Éppen Szent György Napok voltak, úgy éreztem, a város engem ünnepel, első közlésemet, két szégyellnivaló verset, de ettől én még nemcsak Rákóczinak, hanem Toldi Miklósnak is éreztem magam.
Így lett mindannyiunk Lacija a mesterem. Mindössze pár szóval irányított, elég velősek voltak az útkereséshez, -találáshoz. Nem is a lakásán (könyvtár az inkább, a mennyezeten csak azért nincsenek könyvek, mert a gravitáció törvénye tiltja), hanem itt-ott, ahol éppen összefutottunk. Évekig görcsöltem tőle, főként miután eltanácsolt a versektől (igaza volt). Azért is, mert néhány perc alatt hihetetlen mennyiségű információ zúdult ki belőle. Csaknem dühödten feküdtem neki az olvasásnak, tanulásnak, hadd érjem utol, hogy aztán rádöbbenjek, nincs olyan jó memóriám, mint neki. Ő kivételes képességekkel rendelkezett, szerintem a Faustot is fölmondta volna.
Lacit lehetetlen leírni, azon ritka emberek közé tartozott, akiket meg kellett tapasztalni. Gyakorlatilag nem lehetett témát mondani, melyben ne lett volna otthon. Pillanatok alatt ért el Homérosztól Edisonig, a barlangrajzoktól a Scorsese-filmekig. Minden érdekelte, mindenben talált összefüggéseket. Olykor elképesztően gyorsan alkotott, a Csáth Géza hajnalai versciklust, amely 42 szonettet tartalmaz, mindössze négy nap alatt alkotta meg! Máskor panaszkodott: nem megy a versírás. Ha nem ment, ott volt a próza. Sajátos nyelvezete, látásmódja azon szerzők közé emelte, akiket olykor nehezen értett meg az olvasó, de ha egyszer igen, akkor busás fizetséget kapott.
Mi tagadás, hirtelen haragú volt. Megkésve vittem vissza egy Pilinszky-kötetet, alaposan leszidott, majd a kezembe nyomott egy halom irodalmi lapot – így kért elnézést a kirohanásáért. Szigorúan megítélte a szerzőket, de könnyen változott a véleménye, ha úgy alakult a kontextus. Sok fiatalt indított el a pályáján, volt olyan is, akivel kurtán közölte, nincs értelme folytatnia. Indulatai ellenére igyekezett mindenkivel jó kapcsolatot tartani. Ha jobban belegondolok, kisebbfajta ünnep volt a megjelenése a rendezvényeken.
Sápatag ez a néhány szó az ő személyiségéhez képest. Közhely, de való: személyében az egyik legérdekesebb, legsajátosabb és legkiválóbb alkotóját, mentorát veszítette el a magyar irodalom. De az is lehet, hogy egy könyvvásáron szembetalálkozol vele egy rejtett zugban.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)