Ezen a tájon, ahol él,
dér ül a locsi-fecsi beszédre,
hallgatagok, cammogósak a nappalok,
fölösleges gondolatra áttetsző hálót fon
a csönd százlábú pókja.
Vaszilij Bogdanovnak
Hallgatag porhó ül a márciusi tájon,
itt félévesek a telek,
nyarak szeméből kénes eső pereg.
Fenyvesek szikár susogása,
éhes farkasok orgonálása a völgyben,
a Ladoga-tó partjáig viszi a szél a hangot.
Körbesétálja a tavat,
és az örök nyárra gondol,
verőfényes tengerekre.
Ezen a tájon, ahol él,
dér ül a locsi-fecsi beszédre,
hallgatagok, cammogósak a nappalok,
fölösleges gondolatra áttetsző hálót fon
a csönd százlábú pókja.
A Tatjánák szemében ibolyakék derű,
katartikus és tömör képsoroktól
fénylik a székely nők tekintete,
olyan, akár a költészet,
megbájol, beléd öleli magát a kép,
és el nem ereszt.
A Dante téri kocsmák kinyitottak,
várják a költőt dús asztalokkal,
térjen be egy italra,
fűzze lanténekké e tájat,
állítsa szigorú betűrendbe
az Üvegvilág mélakóros verseit,
az ihlet csontujjai skarlát betűket
rajzolnak a levegőbe,
valahol a Ladoga-tó partja
és a Szent Anna-tó között
él egy poéta,
versén nem lesz úrrá az enyészet.
Megjelent A fásult kebelnek nincs költészet című kötetben (Irodalmi Jelen Könyvek, 2020, Arad)
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)