A Mesemúzeumban mesék vannak. Amilyen egyszerűen hangzik ez, épp olyan összetett feladatot jelent egy ilyen intézmény programkínálatának megteremtése. Ennek részleteibe avat be az intézmény koncepcióját kidolgozó Helmich Katalin múzeumpedagógus. „Kányádi Sándor vetette fel, hogy fontos volna létrehozni egy helyet, ahol a gyerekeknek élő kapcsolatuk lehet a mesékkel”
A Mesemúzeum falán évszázadokkal ezelőtti árvizek magasságát jelölték – ezek a kőbe vésett időpontok is jelzik, hogy ez a műemléképület bizony mi mindennek lehetett tanúja az idők során. Ha a felnőtt látogatóban fel is sejlenek a történelmi viszontagságok tényei, a kapun belépve azonnal megbizonyosodhat, hogy számtalan kedves titka is van ennek a háznak. Itt ugyanis mesélnivaló történetté szelídül a múlt, megélni érdemes kalanddá válnak a próbatételek, és reményt kaphatunk boldogan élni, amíg meg nem halunk.
Az épület történetét ismertető fal olyan, mint egy babaház, és az itt látható kis enteriőrök mellett a ház és lakói történetét is elolvashatjuk. „Valamikor réges-régen, dédnagyapánk ükapja idejében kezdődik e ház története. Ide, a templom és a folyó közé telepedett le Bernard, a papucskészítő, aki helyben gyártotta és árulta a papucsokat. Finom bőrrel, varrófonállal, szegecsekkel dolgozott, s megrendelői akadtak még a Duna másik oldaláról is” – kezdődik a rövid időutazás, melyben az egykor itt lakó családok életébe is bepillanthatunk. Mint kiderül, idővel a papucskészítő az egész épületet megvásárolta, később emeletet építettek rá és bérbe adták. Egy hajóskapitány például azért bérelt itt szobát, mert a folyó közelségére vágyott.
„Úgy százötven éve egy József nevű molnármester vette meg a házat. A földszinten pékséget rendezett be, az emeletet pedig ő lakta népes családjával. (…) Később József gyerekei örökölték a házat, és ők éltek itt egészen az 1950-es évek elejéig. Akkor tőlük is, mint oly sok embertől, elvették a családi vagyont” – ilyen epizódokon át érkezik a történet a jelenbe, a ház talán legszebb korszakába. Jó lehet most itt gyereknek lenni – ötlik fel a látogatóban, miközben a felfelé vezető lépcsők irányába elhaladó, bevásárlásból hazatért család után néz.
Az épület most is lakóház, de a földszinti helyiségeiben nyílt meg 2012 őszén a Mesemúzeum és Meseműhely, amely Kányádi Sándor Kossuth-díjas költő ötlete alapján az Emberi Erőforrások Minisztériuma Alfa-pályázatának támogatásával, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Budavári Önkormányzat együttműködésében jött létre.
A Mesemúzeumban mesék vannak. Amilyen egyszerűen hangzik ez, épp olyan összetett feladatot jelent egy ilyen intézmény programkínálatának megteremtése. Ennek részleteibe avat be az intézmény koncepcióját kidolgozó Helmich Katalin múzeumpedagógus. „Kányádi Sándor vetette fel, hogy fontos volna létrehozni egy helyet, ahol a gyerekeknek élő kapcsolatuk lehet a mesékkel, a Budavári Önkormányzat a ház felújítása után felajánlotta ezt a teret, és a Petőfi Irodalmi Múzeum kapta a feladatot, hogy megvalósítsa ezt a szép ötletet. El kellett köteleződnünk egy téma mellett, például arról is dönteni kellett, hogy a népmesék vagy a műmesék világát gondoljuk-e tovább ebben a közel kétszáz négyzetméteres térben. A tündérmesét választottam, mert úgy éreztem, ez annyira komplex, hogy sokfelé tudunk majd menni az ide tervezett foglalkozások során. Hiszen ez az életről szól, az összes nehézségéről és szépségéről. Ez bevált – jellemzően visszajárnak a csoportok” – összegzi a Mesemúzeum irányítója. Eleve múzeumpedagógiai és drámapedagógiai szempontok szerint láttak neki a tervezésnek, hiszen ennek a korosztálynak ezt a témát nem érdemes vitrinekbe zárt tárgyak és cédulákra osztott információk alapján feldolgozni, sok látogató még nem tud olvasni, ezért eleve a játék és a mesélés lehetőségeit igyekeztek megsokszorozni ebben a kis térben. Még a százlábúnak álcázott szellőzőcső és a mosdó berendezése is egy-egy történetet sejtet, a fogadótérben színpad is található, a székek egy-egy mesejelenetet rejtenek, de van itt olvasó- és mesehallgató kuckó is, sőt egy számítógépes szoftver animációvá fűzi a gyerekek itt készült rajzait. A falitékákban érdekes olvasmányokat, tárgyakat, írókat mutatnak be, az előtérben pedig a kulcsőr személyét. A hagyomány szerint a Múzeumok éjszakáján a kulcsőr munkássága köré építve családi irodalmi kalandtúrát szerveznek a Tabánban. A gyermekirodalmunk felkért szerzői évente adják tovább a kulcsot, a sort az ötletgazda Kányádi Sándor indította, de őrködött már itt Csukás István és Marék Veronika is, jelenleg pedig Tóth Krisztina londoni mackóit és zseblámpás meséit juttatja eszünkbe a neki szentelt vitrin.
„Fontos volt, hogy már rögtön belépéskor történetekkel találkozzon a látogató, hogy felismerhesse, egy háznak és utcának is van mesélnivalója. Az önmagunkról és a környezetünkről való gondolkodás formálja az elköteleződéseinket és az identitásunkat, ebben igyekszik szerepet vállalni a Mesemúzeum” – mutat rá Helmich Katalin.
Gyakran a kulturális kínálatot meghatározók elengedik egy igen érzékeny korosztály kezét: míg a kisebb gyerekek számtalan program és kiadvány közül válogathatnak, és a tizennégy év fölötti fiataloknak is több lehetőség adott, addig a 11–14 évesek sokszor kívül rekednek. Bár a mesék annyira összetetten képezik le a világot és az emberi konfliktusokat, hogy minden életkorban és élethelyzetben kínálnak megoldási/ feloldási mintákat, a kamaszkor idején a legtöbben eltávolodnak a meséktől, és csak felnőttkorban térnek vissza. A Mesemúzeum továbbfejlesztése már ebbe az irányba indul el, a nagyobbakat is megszólítják: a múzeum csapata épp egy történetalkotó műhely létrehozását készíti elő, amelynek a kommunikáció fejlesztése mellett az irodalom megszerettetése is a célja, de leginkább inspirációt kínál, és az önkifejezést segíti, miközben játékos módon a történetmesélés több módját (színpadi, animációs stb.) is kipróbálhatják a résztvevők.
A gyerekcsoportok jelenleg is többféle foglalkozás közül választhatnak, van itt óriás-társasjáték, a királyi döntések által a felelős döntéshozást gyakorolhatják, felmérhetik egy-egy álom vagy cél megvalósulási esélyeit, megismerhetik a ház titkait és kiállhatják a mesebeli hét próbát. Immár hét esztendeje évi hatszáz csoport jár itt, sokan többször is eljönnek. „Komoly és létező probléma a gyerekek esetében is a digitális eszközöktől függés, de itt is bebizonyosodik, hogy kütyük és gombok nélkül is le lehet őket kötni, megfelelő ráhangolódással és jól alkalmazott drámapedagógiai eszközökkel támogatva mindig az élő játékot választják, még akkor is, ha itt is adottak a beépített digitális lehetőségek. A mese a valódi közegében szórakoztatott, megnyugtatott, reményt adott – ez hat itt is. Nem vonunk le didaktikus konklúziót, nem tananyagot adunk át, hanem közösségi élményt, biztonságérzetet, a mesék által közvetített világképet” – hangsúlyozza a múzeumpedagógus.
Amíg beszélgetünk, csivitelő gyerekcsoport érkezik, ötévesek, szertelenek, kíváncsiak. Az a kor, amikor még identitásképző elem az is, hogy valaki a nyuszi vagy a süni csoportba jár. Velük tarthatok a Mesehősök hét próbájára. Vannak köztük izgő-mozgók, mindent tudók, hangosan gondolkodók és félénken megszólalók – de pár perc múlva mind lelkesen sorolják, milyen egy igazi hős. A kiállításra belépve versengenek, ki ismeri fel hamarabb a falon látható karaktereket. „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál” – sóhajtja egy kislány és leheveredik, hogy meghallgassa a mennyezetre vetített képekhez tartozó mesét. A sűrű erdőben ámuldoznak, a feneketlen kútba fülelnek, kijutnak az útvesztőből, faodúba nyúlnak a kincsekért, legyőzik a tériszonyukat, és felmásznak a griffmadár fészkéhez. A sárkánnyal is megküzdenek, majd büszkén billegnek a trónterem tükre előtt királynőnek és királynak öltözve. Lehuppannak a trónról, majd kint visszaváltoznak óvodássá – a zsibongásból néha kihallatszik, hogy ide még visszajönnek majd a koronáért, és mert meg kell mutatni ezt anyának, apának és a tesóknak is.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. május 11-i számában.)
{K1}