Mayer Hella képein az álmok változékony játékai érhetők tetten: a gyerekkor hangjai biztosítják a háttérzajt ezekhez a furcsa látomásokhoz. Mintha a saját hangunkat hallanánk, de egy olyan helyen visszhangzik, ahol még sosem jártunk, mégis otthonos. Csak annyi bizonyos, ami a vászonra ráfér: a kép szélén túl a visszatérő rémálmaink kezdődhetnek vagy akár a legszebb birodalmaink határai húzódhatnak – mintha épp azokat az álompillanatokat emelte volna ki a festő, amikor még bármi megtörténhet.
Mayer Hella képein az álmok változékony játékai érhetők tetten: a gyerekkor hangjai biztosítják a háttérzajt ezekhez a furcsa látomásokhoz. Mintha a saját hangunkat hallanánk, de egy olyan helyen visszhangzik, ahol még sosem jártunk, mégis otthonos. Csak annyi bizonyos, ami a vászonra ráfér: a kép szélén túl a visszatérő rémálmaink kezdődhetnek vagy akár a legszebb birodalmaink határai húzódhatnak, mintha épp azokat az álompillanatokat emelte volna ki a festő, amikor még bármi megtörténhet.
Szokatlan perspektívát kínál, valami mindig rejtve marad, mégis messzire láthatunk: a rejtettségről, az átmenetekről, a világba vetettségről tudunk meg valami lényegeset. Nézzük ezeket a parányi emberalakokat a visszhangos terekben, és a saját lépteinket halljuk nyikorgó parkettán, kopogó kövezeten, lábujjhegyező neszekként egy rég elmúlt zongoraórán. A dallam is megvan, az ujjak finom érintése, a kinti madárcsicsergés és a parányiság múlhatatlan tapasztalata. Gesztusokba, rituálékba burkolózó honvágy, az álmokból előkúszó lezáratlanság néz velünk szembe. Levegős, könnyed veszedelmek, komolyba forduló játékok kísértenek, de most még semmi baj. A „még semmi baj” állapot feszültségét ragadják meg és oldják ki ezek a képek: a titkok alján színek vannak, beszédesek és hallgatagok, mint a sokszor felidézett és sokszor elhallgatott emlékeink.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 12-i számában.)