Már nem sírok és nem menekszem,
történjen bármi mindenekkel,
fáradt vagyok, a padra
fekszem
Kezdjük rögtön a legfelső szinten. Miről írt a magyar költő nyolcvankét éve – akkor épp 29 évesen –, tehát 1936-ban?
Előbb a Pásztortűzben, majd az Angyalok citeráján című, már halála utáni kötetében. Miről írt?
Húsz-huszonöt évvel ezelőtt a véleményemet kérdezték a tíz legszebb magyar versről. Válaszomban A tó tavaszi éneke című Dsida-versről azt írtam, ez biztosan egyike a tíz legszebbnek. Íme:
Dsida Jenő: A tó tavaszi éneke
Be jó is volt,
míg jég födött:
csend jég alatt
és jég fölött,
nagy hallgatás volt
mindenütt –
Ma minden kis nesz
szíven üt.
Hó- s jégtakarta
volt a part
és engem is
nagy jég takart,
vastag, páncélos,
szürke jég,
közömbös, mint a
téli ég.
Nem bántott semmi
bántalom,
nem ártott semmi
ártalom
A szél a jégen
elszaladt,
nem borzolt fel
a jég alatt.
A kő a jégen
fennakadt,
nem ütött meg
a jég alatt.
Áldott, kit ily
nagy csend födött,
csend jég alatt
és jég fölött.
Elment a jég
jaj, mindenütt
s ma minden kis zaj
szíven üt –
vagyok mezítlen
kék elem
és testem-lelkem
védtelen.
Belémtekint
a cipruság,
borzol a szél,
szomoruság,
a nap is bennem
sistereg,
kővel dobál
a kisgyerek.
Ma minden bennem
él, mulat,
a pillanat,
a hangulat
s akár hiszik,
vagy nem hiszik,
minden madár
belémiszik.
Fáj az eső,
a szép idő,
a surranó
szitakötő,
minden zavar
és fölkavar
és minden csupa
zűrzavar.
Ha csillagoktól
csillogok,
vagy elbujtak
a csillagok,
egyszerre fáj már
estetájt
minden, mi sok-sok
este fájt.
Ó, emberek,
nem alhatok!
Fájdalmam a
fájdalmatok,
itt tükrözik
keresztetek,
és borzadok
és reszketek.
(Így hóolvadáskor talán különösen időszerű.)
Nem tartozik a vers esztétikájához, legfeljebbebb a filológusokat érdekelheti – meg néhány kolozsvárit –, hogy Dsida kőhajításnyira lakott a sétatéri tótól, közepén a szigettel, megannyi városi legenda színhelyével. (A költő a tóparti szomorúfűz alatti padon készített interjút a költővel is, önmagával.) Nem hinném, hogy akadna versértő, versszerető kolozsvári, aki elhinné, hogy Dsidát valamely más tó ihlette volna e vers papírra vetésére. Vagy a Tóparti könyörgés megírására:
[…] Ez itt a park s ez itt a tó.
Már nem sírok és nem menekszem,
történjen bármi mindenekkel,
fáradt vagyok, a padra
fekszem, –
nézd: a megtestesült betegség,
gigász beteg a törpe padkán;
milliárd ember várja benne,
hogy könnyes kínja elapad tán
S te csak magad vagy, édesem.
Van-e szerszámod; mely kivágná e
duzzadó daganatot? Tedd
a világot orvossággá
és add be az emberfiának! -
meleg felhőkből adj kabátot a
széthulló, szegény betegre,
ki betegen is csak barátod
teremts neki tavaszt, ha tudsz,
ezer virágzó virágméccsel
s készíts teát a parki tóból,
ha fuldokolva felköhécsel,
bodzateát a parki tóból,
csészéje, kristállyá meredve,
maga legyen a tó kerek
kavicsos-öblű, tiszta medre,
és facsarj hűs citromlevet,
savanyú fényt a sárga napból,
mely óriás csészénk fölött
ring-leng és bágyadtan
barangol,
s a mesebeli hószín hattyút,
mely most suhogva vízbe ugrott,
süllyeszd el benne olvadón,
mint fehér, édes kockacukrot…
(Megjelent a Nagycsütörtök c. kötetben, 1933-ban.)
Milyen édeskés, sőt negédeskés kép ez, nemdebár? A hattyú, mint olvadó fehér cukor… Az ám, de jussanak eszünkbe egy másik költeménye, A sötétség verse utolsó sorai a sír leheletéről, a sírszagról, amely beléd ivódik,
„mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át, hogy édesítsd
valamely isten
sötét keserű italát”.
A cukor édességébe valamilyen fanyar metafizikai íz vegyül.
Reményik Sándort is megérintette, hogy Dsida óriási szürke póknak mondja magát, aki „sejtelem-fonalakból” szövi hálóját, „A házunk előtti öreg akáctól a sarkcsillagig.” Mert hát ilyen akácfák is nőnek a Sétatéren (de legalább egy biztosan), amelyeket titokzatos szálak kötnek össze a Sarkcsillaggal, az Acturusszal, az Aldebaránnal és a Lyra csillagképpel. A tó egybevegyül kamaszkora tavával, amelybe egykor kavicsot dobott, s gyerekkora kertje (Elárul, mert világít), melyben a hideglelős éjszakában elindul a kerti padon felejtett könyvért, talán összeér a Sétatér fáival.
„Nem jó éjjel kijönni mégse,
miért is jöttem éjszaka ki?
…Ott, a padon ül valaki.”
Dsida Jenő, a nagy szürke pók írt egyszer egy verseskötetről is, ilyen címmel: Séta egy csodálatos szigeten. Abban a recenzióban írja a helyről, amelyre álmában vetődött (ez a sziget valójában nem más, mint maga a verseskötet): „…otthon érzem magam ezen a szigeten, mintha réges-rég látott szülővárosom környékén bolyonganék, és születésem előtti emlékek ébrednének bennem. Álomvilág, bűvölet birodalma, költők világa, egyetlen szépség és egyetlen igazság”. Azt is mondja: a varázslók szigete.
(Megtörtént az elmúlt években, hogy a Sétatér aranyesőbokrait nagypénteken még hó fedte, de húsvét hétfőjére már „ezer virágzó virágméccsel” világított a bokrokról az arany fénye.)
De hogyan írt a magyar költő a Sétatérről 1828-ban? A címlapon ez áll: NÉP-KERT – Kelemen János által. Május 1-re 1828. Kinyomtattatta B. Bornemisza Leopold. Kolo’svárt A Királyi Lyceum betűivel. Részletek:
De mindenütt a’ föld-tekén […]
Lám maga is a’ természet
Nyugalomra hajladoz,
Mihelyt a’ sárga enyészet
Reá zordon telet hoz:
Bézárja szent tárházait,
Keblét öszvekapcsolja,
Hogy tavasszal áldásait
Ujulva sáfárolja.
Kolosvár! te töményedet [= tömjénedet]
Rakd égő oltárodra
Azokért kik ilyen helyet
Nyittattak meg számodra! […]
Hol a’ folyam kanyargása
Ezüst habbal játzodoz,
S a’ tollas nép’ hangozása
Mélodián fáradoz;
Hol zöld bársony boltok fednek [a
lombok zöld boltívei]
A’ rekkenőség elől,
’S sok ösvények tekerednek
Középre minden felől […]
Sétaterünk a Heszperidák kertjét idézi, de Ceylont is, az Indiai-óceán igazgyöngyét Kelemen János költeményében, bárki volt is. Csak e szöveg szerzőjeként tartom számon. Nem mintha a legszebb tíz magyar vers egyikének gondolnám.
És itt időzzünk el egy percre Nagy Mór (1850–1910) versénél is, 1890-ből: A sétatéri padokon nemcsak rémületes, sötét alakok mozdulnak meg éjjeli órán, más hangulatú élmények is fűződnek hozzájuk. Miről írt a magyar költő 1969-ben? Szilágyi Domokos Napforduló című versében olvassuk (a Búcsú a trópusoktól című „haláltánc-szvit” egyik legfontosabb darabjában –, a költő sátánnal kötött fausti egyezségének lejártakor fogalmazott nagymonológban, a gyűjtőnéven Ifjúságnak és Boldogságnak nevezett értékektől való búcsúzás pillanatában):
„Boldog voltam, igen.
És fiatal mindvégig, és vidám
és küzdő kedvű és győzedelmes,
és csalódott, és mindig
újrakezdő,
örökké nyughatatlan. Becsvágyó
és becsületes, remélhetőleg.
Jó volt, sok minden jó volt.
Örvendeni egy csóknak is.
Megfogalmazni egy
megfoghatatlan
dallamot. Vagy csak ülni
a parkban, egy padon,
valakivel,
s szoknyája alatt kutakodni.
S ami legfontosabb: nem is hinni,
hogy vége sose lesz,
csak megfeledkezni róla.
Pontosabban: nem gondolni rá.”
Néhány verssel arrébb, az Ami kell című, ugyancsak összegző – nevezzük úgy – mérlegversben meglepő sort olvasunk: „…élve, holtan / mint valami Földre szállt Holdon.”
Miről írt a magyar költő – avagy hogyan írt a magyar költő – az akkor még nem is létező kolozsvári Sétatérről 1794-ben?
Ismeretes, hogy berei Farkas András, a XVIII–XIX. század fordulójának kóbor poétája Kolozsvárra is elvetődött „pokolbéli utazása” alatt, mely cím ne tévesszen meg senkit: az utazás nem Krizsafánfia György és nem Tar Lőrinc (vagy mondjuk Dante) pokolra szállásának rokona, csak Magyarországon esett pokoli kalandok leírása, felező tizenkettesekben. Íme egy képeslap:
Közelebb útazásom Kolosvárra
Innét Kolosvárra lészen Utazásom,
Hol hat napok alatt volt szép múlatásom.
E’ várba találtam egy szép kies kertet,
A’ mellyre a’ Jésus ott magának szert tett.
Ebben van jó [’s] gonosz tudásának fája
Itt nyílik Sáronnak gyönyörü rózsája
A Megváltó itt tett szert arra a kertre (milyen elegáns a rím, érdemes megfigyelni: E’ várba találtam egy szép kies kertet, / A’ mellyre a Jésus ott magának szert tett), mely kertben ott nő a tudás fája is és Sáron rózsája is. E szimbolika jelentése az egyházra és vallásos hitre vonatkoztatandó, ámde miután e leírás szerint ez a kert – Szilágyi Domokos szavaival – akár maga a Földre szállt Hold is lehetne, képzeljük el egy pillanatra: a Megváltó jártában-keltében Kolozsvárott is megfordult, s egy ottani kertben talált rá a tudás fájára (vagy ő maga ott ültette el a fát). A költő ki is mondja a kertről: „A’ Paradicsomot a’ mellybe képzeltem. / Hallván a’ Múzsáknak ditső éneklésit. / Orgonák közt hangzott angyali zengésit”. Latin nyelvű jegyzetében a költő meg is magyarázza, hogy mit gondoljunk a fáról: haec docet, quid bonum, quidre malum sit homini agere. (A jó és rossz tudásának fája megtanítja, hogy az embernek mit jó, és mit rossz cselekednie.)
És ha már a Holdnál tartunk: a költő korábban a kecskeméti pusztán két gulyással elegyedik szóba. Kérdik, mi járatban. A válasz: „Én, Barátim, mivel a’ holdba lakoztam, / Világot látni jöttem, mert meg-únatkoztam”. Nem titkolja magáról azt sem, hogy ő maga garabontzás, magyarul: fellegűző. Az egyik gulyás érdeklődik: „a’ hóldban jó-é most az élet? / Jár-e ott jégesső sok, és más ítélet?” Berei Farkas, a garabonciás, elmagyarázza, mi a helyzet a Holdon:
Minthogy itten ered az első kút-feje,
’s Dávid is itt lakik, itt van a szölleje.
Kinek minthogy a’ Hóld örökös hazája,
Ez okon nem botsát jég-essőt reája.
Tudván a’ felhőknek ő minden odvait,
Bé-dugja ott mindjárt azoknak lyukait.
Okos Vintzellérje a’ kertbe dolgozik,
Maga szép árnyékos fák közt mulatozik.
Dávid tehát a Holdon levő szőlőbirtokát úgy óvja meg a jégesőtől, hogy befoltozza a felhőkön a lyukakat. Amíg pedig a vincellérje szorgoskodik a tőkék körül, ő maga az árnyékban heverészik. A leírás megfelel a „gulyás” képzeteinek, aki meg is erősíti:
Az a’ Hóld-világos e’ földre is látszik,
Hogy a Hóldba Dávid múlatoz és jádzik.
Habár maga a költő többször is tisztázza, hogy a poklot és mennyországot nem szó szerinti helyszínekként kell értenünk, néha zavarba ejtően konkrét leírásokkal szolgál: „Itt másfelé térvén találok egy utat, / A’ mely a Pokolba nékem ösvényt mutat.”
A sok remek részletre (oláh zsiványokkal is összeakad, szinte elvágják a torkát) nincs módunk most kitérni, azt azonban említsük meg: Kolozsvárott a hat nap alatt fontos ismeretségeket kötött. Méhes-Kert című munkáját ugyanis (a vándor költő tudniillik egy „Délus Szigettyéhez” hasonló kert ura titokban) magyarázó függelékkel, Scholionnal látja el („mit kell érteni az elrejtett értelmű szavak alatt?”) – figyeljünk: egy Kolosvári Nagyságos rendü isméretes Kis Asszonynak kérelmére.
Hát ez meg vajon ki lehetett?
És milyen antik hivatkozásokat tartott fontosnak a garabonciás megmagyarázni az „isméretes kisasszony” okulására? Biblis, aki a Naphoz akart férjhez menni; Pásus, amely Vénus Istenasszonynak egy szeretem Hajléka; Danaé Zápora, Arethusa, Tindaris, Arakhné…
De hogyan írhatott berei Farkas András a Sétatérről, mikor az még nem is létezett? Három évtizeddel később kezdték Jósika bárónőék közparkká átalakítani a Haller-kertet és környékét. A Szamos közelében fekvő zsombékos berek, amelyben árterületi és szárazföldi növényzet keveredett különös fákkal, bokrokkal és virágokkal, mesebeli érintetlenségben, berei Farkas versének sokkal valószínűbb helyszíneként képzelhető el, mint amit ő állít, hogy „a várban” talált egy kies kertet. A kolozsvári vár területén belül ilyen kert biztosan nem volt. Ha Farkas a vár főnéven várost értett, a kerten pedig egy várhoz közeli (majdnem várbeli) helyet, ez aligha lehetett más, mint a Haller-kert, a várnak a Kétvízköz fele eső szomszédságában.
Séfeddin Sefket kolozsvári török bej, magyar költő és filmes dedikált egyszer egy költeményt Claude Romano zenésznek, akit George Sbarcea néven ismerünk. Kolozsvári elégia a címe, íme két strófája:
Ó, honvágy szent varázslata,
a nyers valót elaltatod
és engeded, hogy ott legyek:
a Farkas utcán ballagok…
Délután pompázva hódít
a sétatér romantikája
a tó körül kacagva leng
az érzelmek piros hintája.
A romantikája – piros hintája rímnél olvastunk már jobbat, de ahhoz képest, hogy Séfeddin Sefket bejt nem is költőként tartjuk számon, legalább egy mosolyt megérdemelnek e naiv sorok.
Prózában fogalmazott leírásokat is idézhetnénk a Sétatérről, főleg regényekből, de bennünket most a költők érdekelnek. Van például Jékely Zoltánnak egy elképesztő, lenyűgöző, de úgyszólván ismeretlen Kolozsvár-regénye, A fekete vitorlás. 1947-ben írta és 1957-ben jelent meg. Ifjú pár a Sétatér egyik padján, illetve a sétányain: „Szótlanul suhannak a százesztendős fák alatt, melyek rücskös, ezerráncú kérge s elefántidomaik csak még jobban kidomborítják az ő zsenge és patyolat ifjúságukat.”
Mielőtt egy másik bekezdéshez érnénk, hadd idézzem fel, hogy a ’90-es évek elején az osztrák kastélyparkok tavaiból néhány bukaresti vagabundus összefogdosta, megsütötte és megette a hattyúkat. Sokunknak erről talán Mereskovszkij és Villiers de l’Isle Adam, illetve a Hattyúölő jut eszünkbe, de emlékszünk rá, hogy Mircea Dinescu is kitett magáért, sziporkázó tirádában fejtegetve, vajon miért a románoknak jutott a dicsőség, „hogy mi legyünk a hattyúevők népe”.
Ha Jékely itt következő mondatában a „hadi népek” szintagmát virágnyelvre kódolt szerkesztői vagy cenzori beavatkozásnak tartjuk, és feltesszük a kérdést, hogy a regény megírása előtti években vajon milyen Kolozsváron átvonuló hadfiak apríthatták bográcsba a sétatéri tó hattyúját, aligha tévedünk nagyot Mereskovszkij kései honfitársaira tippelve. De íme Jékely (hőseink egy sétatéri padon üldögélnek, és tüskés vadgesztenyék hulldogálnak körülöttük):
„Az özvegy hattyú, melynek párját a nehéz időkben bográcsba aprították holmi hadinépek, iránytvesztett, kormányatört vitorlásként kóvályog a tó vizén, árnyéka elnyúlva kíséri a holdfényben.
Holdfény! De micsoda holdé! Nagyobb, mint a világ!” – Böcklin vagy Chirico ecsetjére méltó kép.
„A hattyú, tán párjára emlékezvén, saját árnyékát kerülgeti, s csőrét olykor mélyen beleölti a tó vizébe.” (Emlékszünk, mi volt Dsidánál? „Minden madár belémiszik.”)
Ezután Ildefonso hajóra száll. Vajon a regénybeli város kikötőjére – regény a regényben – nem épp a sétatéri tó partján találnánk rá? Ezt mi kérdezzük, nem Jékely mondja. Jékely így írja le a kikötőt: „…A várfallal kerített, magas sziklán épült tengerparti városka piacán, íme éppen vesztőhelyet ácsolnak. Kora reggel van. Az árusok most szedelőzködnek szekerük tövében s odalent a kikötőben locsogva és recsegve kötnek ki a halászbárkák. Óriási, fekete vitorláshajó köteleit himbálja a langyos tengeri szél… A Podesta tornyos palotájában tán csak a szakács ébredezik; most bújik le kutyaólszerű antiszociális vackára a gémberedett éjjeliőr.”
Felidézve azt is, hogy a tó és a végében levő, Pákei Lajos tervezte pavilonépület milyen jeles festőket ihletett meg, nem lehetséges máshogyan befejeznünk e sétatéri komparatisztikát, mint Csiki László költő-író egy történetével. Kamaszok című novellája ifjúkorom meghatározó élménye volt. Álljanak itt azok a sorok, amelyeket egyik első kötetem Hattyúálarc című versciklusába helyeztem. (Kamaszok szeretnék megtudni, vajon milyen a haldokló hattyú nevezetes éneke. Egy hajnali órán egyikük beúszik a szigetre, hogy elvágja a hattyú nyakát.) Íme az idézet: „De nem tudta átvágni a valószínűtlenül hosszú és vékony nyakat. Lassan húzta a kést, minden pillanatban várta a csodálatos, vérszínű hangokat. A hattyúdalt. Elengedte a madár fejét, nehogy belefullassza az éneket, ám csak a fenyők zúgása hallatszott a feje felett. (...) A parton várják a hattyú énekét... Felemelkedett. Egy ideig tátogott némán, mintha próbálgatná a hangokat, aztán csendesen, elnyújtott torokhangon énekelni kezdett.”
Csiki László Szilágyi Domokos egyik legközelebbi barátja volt. Szilágyi és Dsida egymástól néhány száz méterre nyugszanak a Házsongárdi temetőben, ahol Jékely regényének hőse egyébként egy drámai tapasztalattal lesz gazdagabb... Nem is említettem: a regény egyik fejezete a sétatéri holdvarázzsal foglalkozik, amely nemcsak a hattyút világítja meg, de átlényegíti az említett ifjú pár sorsát is. A transzszubsztanciációt követően a lány eltűnik az éjszakában; csak elbújt, de nemsokára előkerül: „Ott ül egy padon, lábát keresztbeveti, ölében félszemű macska, vagy égő cigaretta? Ide a holdfény is alig hatol, a százéves nyárfák valóságos tetőszerkezetet fonnak az ég s a föld közé.” Persze, hány meg hány szerelmes regényben süt le a hold a szereplőkre! De a Sétatér, mint tudjuk, néha olyan, mintha valami Földre szállt Holdon lennénk.
És végezetül, ne hallgassuk el azt a rejtelmes tapasztalatot, amelyet bármelyikünk megerősíthet, aki valaha is partra szállt a szigeten, vagy a tó befagyott jegén átsétált, átkorcsolyázott oda: az a sziget onnan, belülről sokkal, de sokkal nagyobb, mint amekkorának a partról látszik.
Legalábbis akkoriban – a múlt évezred utolsó évtizedeiben – ez minden kételyt kizáróan így volt.
*
(Személyes jegyzet e sorozat megírásának körülményeiről. Nejem, pontosan tudván, hogy írásaim nem számítógépek és keresőprogramok segítségével születnek, azt kérdezte: neked fejedben van az egész magyar líra, egyidejűleg és mindenestől? Honnan tudsz egymás mellé rakni ennyiféle verset? Dsidát és Farkas Andrást? Hasonló dolgot kérdezett tőlem Sárközy Péter, amikor megjelent Dsidáról és Marchiniról szóló kötetem, és Böszörményi Zoltán is, a Beszéd a palackból című verstörténeti sorozatom és kötetem szerkesztője.
Természetesen – és sajnos – nincs a fejemben minden valaha olvasott vers szövege, még a magyar verseké sem. De a legtöbb utcába, ahol valaha jártam, sikerül visszatalálnom anélkül, hogy le tudnám írni az odavezető utat. Például nincs a fejemben München vagy Róma teljes térképe. De azt a helyet, amit már ismerek, megtalálom bennük. Így van a versekkel is. Nem ismerem a teljes irodalomtörténeti valóságot, még a líratörténetit sem. Vannak nálam sokkal műveltebb és olvasottabb szakértők, és remek, mindenki által kutatható adatbázisok. E memóriákban sokkal több ismeret van, mint az én fejemben. Magam többnyire – nem mindig – olyasmiket tartok fontosnak megírni, amikre a gépek egyelőre még nincsenek felkészülve. Jelen írásnál maradva: nincs olyan program, nincs olyan kulcsszó, amelyekkel előhozhatók lennének ezek az idézetek. A „kolozsvári Sétatér” kereséssel legfeljebbebb Kelemen Jánost vagy Nagy Mórt lehetne megtalálni.
Ugyanakkor – és erre kötelességem figyelmeztetni – minden, amit írok, szubjektív és esetleges, ezért aligha teljes. Nem tudós búvárkodás eredménye. Divatosan szólva: „A tájékoztatás nem teljes körű.” Nem olvastam annyit, mint szerettem volna – az a szerencsém, hogy amit olvastam, arra nagyjából emlékszem. De persze abba az utcába, ahol még nem jártam, nem találok vissza, és azokat a verseket, amelyeket nem ismerek, nem tudom idézni. Emiatt lehetséges, hogy vannak témakörök, amelyeket csak hiányosan sikerül tárgyalnom; így például nem zárható ki, hogy elkerülte a figyelmemet – mai témánknál maradva – néhány remek Sétatér-vers. Egyébként magam is írtam verseket a Sétatérről, de nem tartottam volna ízlésesnek ezekből idézgetni. Sz. G.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. február 3-i és 10-i számában.)