Bandában volt a legkönnyebb.
Bandában követni a legerősebbeket, akiket nemcsak könnyű, de jó is volt követni. Jó volt ugyanazt tenni, mint ők. Átgázolni a patakon. Felmászni a meredek homokparton. Elindulni a barackfák piros sárga, zöld fényjelzései felé. Felmászni a rücskös törzsön. Habzsolni a tiltott gyümölcs édes gömbjeit. Kinevetni az öregasszony és a nyomában bicegő öregember siránkozását.
1.
Bandában volt a legkönnyebb.
Bandában követni a legerősebbeket, akiket nemcsak könnyű, de jó is volt követni. Jó volt ugyanazt tenni, mint ők. Átgázolni a patakon. Felmászni a meredek homokparton. Elindulni a barackfák piros sárga, zöld fényjelzései felé. Felmászni a rücskös törzsön. Habzsolni a tiltott gyümölcs édes gömbjeit. Kinevetni az öregasszony és a nyomában bicegő öregember siránkozását. Visszamenekülni a túlpartra. Bandában büntetlenül lehetett verekedni. Bandában bocsánatos bűn volt rosszat tenni, és nem volt gond feloldozást nyerni. Bandában nem kellett felelni semmiért.
Bandában volt a legkönnyebb. Kettesben már nehezebb volt.
Kettesben örök vetélkedés volt az élet. Kettesben vagy egymás ellen küzdöttek, vagy egy távollévő harmadik ellen szövetkeztek. Kettesben nem is jártak szívesen. Kettesben, a bandából kiöregedés csalhatatlan jeleként leginkább csak lánnyal volt jó andalogni, diadalmasan körbekutató pillantásokkal.
Bandában volt a legkönnyebb, kettesben már nehezebb volt, egyedül még annál is nehezebb.
Egyedül az maradt, akit elhagyni készült a gyerekkor, de még nem talált magának se lányt, se új helyet a világban. Egyedül a textilboltos fia maradt, akit Manónak hívtak, meg Bezsel, akit úgy tartott birtokában a banda, mint a kannibálok a foglyukat, hogy alkalomadtán vad harci dalokkal körültáncolva feláldozzák:
Cigány, biligány,
túrót evett az utcán,
kértem tőle, nem adott,
belerúgtam, elfutott.
Egyedül a púposok, sánták, csonkák, dadogók, ütődöttek maradtak, annak bizonyítékául, hogy mennyivel különbek náluk ők, a bandatagok, mennyivel egyenesebbek, mennyivel fürgébben fut a lábuk, mennyivel erősebb a karjuk, mennyivel simábban mozog a nyelvük és mennyivel jobban vág az eszük.
Az egyedüllét legmélyebb bugyrába azonban azok jutottak, akik saját magukat rekesztették ki. Így járt egyszer az orvos fia is.
– Na persze, Tamás, nem olyan ember, mint más – hagyták rá azelőtt békülékenyen, ha néha különbnek képzelte magát a többieknél. – Azonkívül pedig jó kapus. Nagyon jó kapus.
Aztán egyszer úgy kapott gólt, hogy kirúgták a kezéből a labdát. Hiába hivatkozott mindenféle szabályra, a többiek nem adtak neki igazat, és azzal intézték el a dolgot, hogy a többség dönt. Erre felkapta a vizet és otthagyta cserben a csapatát meg az ellenfelet is. Majd ő megmutatja nekik! Majd meglátják, mire mennek nélküle! Egy kapusnak nem parancsol senki, ezt már jól megfigyelte a tévében, a legnagyobbak között. Az itteni csapatban is a kapus a legháklisabb, még beszélni is máshogy beszél, mint a többiek. Sőt, előtte egy pap volt a kapus, de elkerült innen. Az vészhelyzetben mindig keresztet vetett. Egy kapus nem közösködik senkivel, az csak önmagáért felel. Az mindig a maga bőrét viszi a vásárra, amikor kijön a kapuból vagy a gólvonalon marad, amikor az ellenfél lábára vetődik, amikor felugrik a levegőbe vagy amikor lenn marad a földön. Az tizenegyesrúgáskor maga dönti el, hogy jobbra vagy balra vetődjön-e, maga dönti el, hogy hős lesz-e belőle, ha a jó oldalt választva kifogja a labdát, vagy bohócot csinál-e magából, ha begurítják az ellenkező sarokba, ő meg elterül, mint egy liszteszsák.
Egy kapusra nem vonatkoznak a banda törvényei. Mi az, hogy mindig a többségnek van igaza? Micsoda süket szöveg! Ugyan már! Neki ne magyarázzanak! Neki ebben még az apja sem parancsolhat, aki egyszer már teljesen kiborult a bratyó miatt, mert egy nőért abbahagyta az egyetemet. Erre fel most ő kapus akar lenni, és esze ágában sincs tanulni. Pedig az ősszel gimibe szánják, a legjobb gimibe a környéken Már el van intézve minden, csak neki nincs hozzá semmi kedve. Ott is a többségnek lenne igaza.
Aki nem tartotta be az íratlan törvényeket, az szabad préda lett, és bárki, bármikor, bárhol büntetlenül levadászhatta. A bandából jó ideje kiöregedett Risza most végre elérkezettnek látta az időt a leszámolásra. Már régen fente rá a fogát, amiért folyton a doki fiát játszotta, elegáns cuccokban járt, és folyton tahónak szólította. De a bandában nem nyúlhatott hozzá egy ujjal sem. Ott megvédték az íratlan törvények, amiket most felrúgott.
Szóval Risza figyelni kezdte, és hamarosan elébe is toppant az utcán, amikor éppen hazafelé tartott. Először még sikerült elfutnia előle, de attól kezdve kerülő úton ment az iskolába és kerülő úton ment haza is. Máskülönben meg ki se mozdult otthonról. A többieknek feltűntek furcsa kacskaringói meg az önkéntes szobafogsága, de nem szóltak egy szót sem. Hadd menjen csak a saját feje után, ő kereste magának a bajt, majd elválik, mi lesz a vége. A vége az lett, hogy Risza a kacskaringós úton is a nyomára bukkant, és egy kora délután, amikor alig lézengett ember az utcán, lecsapott rá az elhagyott Kisközben. Egy darabig elkeseredetten védekezett, ügyesen kisiklott a hatalmas lapátkezek közül, amikkel Risza egy építkezésen maltert kevert, de végül sikerült elkapnia velük a derekát, a földhöz vágta, rátérdelt a mellére, és már éppen püfölni kezdte volna, amikor a túloldalon két öregember jelent meg. Erre a lapátkezek megálltak a levegőben, ő pedig, kihasználva az alkalmat, kisiklott alóluk, és megint hemperegni kezdtek a földön. Az öregek nem szóltak egy szót sem, csak érdeklődve nézték őket, mint akik kedvüket lelik egy gyerekcsínyben, és várták, mi lesz a vége. Komolyan figyeltek, olykor dicsérően, olykor feddően, még elismerően rikkantottak vagy rosszallóan hurrogtak is hozzá, amikor valamelyikük jól vagy rosszul csinált valamit, és a másik fölé kerekedett vagy alája került. Szorítani egyiknek sem szorítottak. Mintha hozzá lettek volna szokva, hogy az élet már csak ilyen: valakinek mindig alul kell maradnia. Noha az orvos fiát jól ismerték, eszükbe se jutott beavatkozni vagy a segítségére sietni, még akkor sem, amikor rövid idő után kiderült, hogy ő a gyengébb. Egyet-kettőt még tehetetlenül vergődött, próbált kiszabadulni, végül Risza másodszor is a mellére térdelt, újból felemelte hatalmas lapáttenyerét, de ekkor hátulról valaki belerúgott, amikor pedig fel akart tápászkodni, kirántotta alóla a lábát. Görbe volt az. Mellette pedig Simon. A két öreg már éppen továbbindult volna, a váratlan fejlemények láttán azonban megálltak.
Risza akkorát esett, mint egy nagykabát. Egy darabig mozdulatlanul feküdt, majd felült és sanda pillantással felmérte a helyzetet. Görbe már többször ellátta a baját, ráadásul most hárman voltak. Lassan leporolta a ruháját és dühösen fújtatva elkullogott, csak tisztes távolból mert visszaszólni:
– Jössz te még mi utcánkba.
– Culáger! – kiáltott utána, és már a nyelvén volt a tahó is.
– Ne! – intette le Görbe.
Attól kezdve együtt jártak. Az egész banda nehezebben bocsátott meg. Ők hárman viszont lassacskán mintha újra összenőttek volna. A verekedésben mással kellett megküzdeniük, hármasban viszont egymással.
Bandában volt a legkönnyebb, kettesben már nehezebb volt, egyedül még annál is nehezebb, de hármasban volt a legnehezebb.
Hiába van minden jó dologból három, hármasban mégis mindig meg kellett nyerni valakit, hogy ketten a kisebbségben maradó harmadik fölé kerekedjenek. Hármasban állandó harc dúlt a másik kegyeiért. Hármasban volt a legnehezebb. Hármasban igazából csak egykapuzni lehetett jól. Itt nem volt társ. Itt mindenki magára maradt. Itt senki nem volt senkivel. Itt mindenki mindenkinek az ellenfele volt. A kapus a két játékosnak. A két játékos a kapusnak. És a két játékos egymásnak. Itt aztán tényleg a kapuson múlt minden. Benne feltétlenül hinni kellett. Egy megbízható kapus nélkül az egykapuzás nem ért semmit.
2.
Aznap is éppen egykapuztak. Ott toporgott a kapu négyszögében, ahová be kellett találni, neki pedig éppen ezt kellett megakadályoznia egyszerre két ellenféllel szemben. Ott toporgott stoplis cipőben, fehér lábszárvédővel, térdvédővel, kesztyűvel, égszínkék nadrágban, kapusmezben, egyes számmal a hátán. Nem időre játszottak, hanem három gólig. Az időt nem sokra becsülték, nem is törődtek vele, a mérése különben is túl körülményes lett volna. Ez a háromgólos szabály sokkal egyszerűbb. Aki előbb rúgja be a harmadikat, az nyert, és kész. És éppen az a harmadik nem akart sehogy sem megszületni. Görbe volt a nagyobb, erősebb, gyorsabb, de csak a jobb lábát tudta használni, a másikra legfeljebb csak támaszkodott. A kisebb és gyengébb Simon viszont tavaly a földbe rúgott a nagylábujjával, amiről lejött köröm. Akkor egy időre át kellett szoknia a balra, és azóta azzal is mindent tud, így pótolva azt, amit a természet még nem adott meg neki. Szóval nem boldogultak egymással, pedig már több mint egy órája játszottak.
– Lehúzta a rolót! – csóválta a fejét hitetlenkedve hol Görbe, hol Simon, ő pedig úgy röpködött a levegőben, mint a madár, belevetődött a lövésekbe, ha meg közel hozták a labdát, rádobta magát a lőni készülő lábra. Még két tizenegyest is kifogott. Egyet Görbétől, egyet Simontól. Igazságosan elosztva. Tizenegyesnek hívták, pedig a hétméteres körről lőtték, a kispályás szabályok szerint. A szabálytalanságokat hosszabb-rövidebb alkudozások után azok ketten ítélték meg, maguk ellen vagy a maguk javára, és ha az eset a hetesen belül történt, tizenegyes járt érte. A combján horzsolások, kék-zöld zúzódások. Az égszínkék mezen és nadrágon zöld fűfoltok, sötét izzadságfoltok. A térdvédője csupa föld. Mintha felszántotta volna a gyepet. Nem mondhatják, hogy nem tette oda magát. Abban a gimiben is biztos van focicsapat... Egy jó kapus talán ott is könnyen bevágódhatna... Ha odateszi magát... Még a bratyó is azt mondja, hogy ne szúrja el úgy, mint ő. Tavaly elváltak, és most itt áll megfürödve. Megint a fater feje főhet. Hát tényleg jól elszúrta…
Eltelt másfél óra. A lövések egyre erőtlenebbek lettek, sőt Görbe néha már nem is figyelt igazán oda, sűrűn nézegetett a pályát körülvevő drótkerítés kijárata felé, néha a bal csuklójára sandított és felhúzta melegítőjének lelógó ujját. Egy újabb védés után karját széttárva Simonhoz fordult:
– Hagyjuk abba!
– Feladod?
– Dehogy adom. Legyen döntetlen.
– Döntetlen nincs.
– Akkor is hagyjuk abba.
– Jó, de akkor én nyertem.
– Hogyhogy te nyertél?
– És három-nullra.
– Azt már nem.
Játszottak tovább. Görbe végső tehetetlenségében távoli lövésre szánta el magát. Elvetődött, de az útközben lelassult labda hirtelen felpattant előtte, és a kapu ellenkező sarkába vánszorgott.
– Ez nem állja! Ezt szándékosan engedted be! – üvöltötte Simon.
– Dehogy engedtem. Megpattant valamin.
Görbe megint a bal csuklójára sandított, és mielőtt indult volna kifelé, elmenőben odaszólt neki:
– Ilyen nagy baj van a faterommal?
– Ha jól hallottam…
Erre megállt.
– Apádtól?
– Anyuval beszélték a rendelés után.
– Sejtettem én. Olyan sárga az arca, mint a viasz.
– Neked nem szóltak róla?
– Egy szót sem.
– Nem is kérdezted?
– Azt mondták, semmi vész… ne törődjek vele…
– De nem tőlem tudod…
– Most voltak bent a leletekért.
– Gondoltam.
– Azért kivédhetted volna…
– Nem volt szándékos. Valami göröngy lehetett.
– Jobb lenne időre játszani.
– Az tényleg jobb.
– Akkor pontosan tudni a végét. Döntetlennél tizenegyesek.
– Legközelebb majd elhozom a karórámat.
– Az enyém most is nálam van…
– Láttam.
– Ezt a mázlit! – szólt közbe elváltozott hangon Simon, majd hozzátette:
– Ekkora potyagóllal nyerni!
Szemét a földre szegezve úgy tett, mintha keresgélné a göröngyöt, amin tényleg megpattanhatott. Hamarosan fel is fedezett egy sűrűbb fűcsomót.
– Alighanem ez az – fordult volna Görbe felé.
De Görbe már eltűnt.
Hiába van minden jó dologból három, hármasban volt mégis a legnehezebb. Hármasban csak egykapuzni lehetett jól, és az egykapuzásban nem lehetett csalni. Az egykapuzásban nem lehetett becsapni egymást. Az egykapuzásban minden a kapuson múlott. Hinni kellett benne és hinni kellett neki.
(Karantének)
{K1}