Önkéntes karanténomba vonulásom után nem sokkal már túl szűknek éreztem a négyfalú bezártságot, s ekkor történt, hogy a könyvek társasága mellett egyre gyakrabban hajtogattam fel Yamaha zongorám fedelét. Yamaha a nagyvárosi lét ikonja. Bérházdizájner. Ezt akkor érzem leginkább, amikor Bachot játszom. Valamiért olyan idegenül hangzik rajta a Kétszólamú invenció, de ha a csembalóhangszínre állítom, akkor máris évszázadokat lépkedek vissza az időben, és rizsporos halántékkal hallgatom az ujjaim közül kirepülő hangokat.
Önkéntes karanténomba vonulásom után nem sokkal már túl szűknek éreztem a négyfalú bezártságot, s ekkor történt, hogy a könyvek társasága mellett egyre gyakrabban hajtogattam fel Yamaha zongorám fedelét. Yamaha a nagyvárosi lét ikonja. Bérházdizájner. Ezt akkor érzem leginkább, amikor Bachot játszom. Valamiért olyan idegenül hangzik rajta a Kétszólamú invenció, de ha a csembalóhangszínre állítom, akkor máris évszázadokat lépkedek vissza az időben, és rizsporos halántékkal hallgatom az ujjaim közül kirepülő hangokat. Csoda egy hangszer, hogy ilyen időutaztatásra képes. De Máté Pétert is játszom néha, hogy Zene nélkül mit érek én, vagy Koncz Zsuzsát, hogy Keresem a szót, vagy Zoránt, hogy Kell ott fenn egy ország, vagy Cipőt, hogy Szeretni valakit valamiért.
Hétévesen kaptam egy bécsi, kis testű, páncéltőkés zongorát. Nyolcszobás ikeremeletes házunkba került egy magánmúzeumból. Emlékszem, az ablakon kellett beemelni, természetesen csak a hangszertestet, lábak és fedél nélkül. Legalább hatemberes mulatság volt. Nagyon összeszoktunk. Még verseket is írtam róla serdülőkori depressziómban. Büszke voltam rá: a faragott gyertyatartójára, a formás lábaira, de az elefántcsont billentyűzetére a leginkább. Ma banánosdobozok közt álldogál a lenti lakásban (így hívtuk a házunk portáján lévő kétszoba-összkomfortos épületet). Vár. Egy Beethoven-szonátára, egy Mozart-menüettre, egy Chopin-keringőre, egy Mendelssohn-darabra? Vagy Kabalevszkij Bohócára. Tizenöt éve nem játszottam rajta. Félve emeltem fel a fedelét, s csak úgy álltomban végiggördítettem rajta egy C-dúr-skálát. Meglepően kevésbé volt lehangolódva, mint én. El fogom adni. Nincs hova tenni, nincs már értelme érzelmi alapon tárolni. Csak azért, mert olyan kedves emlékek fűznek hozzá, mint például a karácsonyi házi koncertek, amikor a húgommal játszottuk rajta felváltva A kis Jézus megszületett, örvendjünk-et és a Csendes éjt. Vagy nagyapám nótáit a Nótacsokor 3.-as füzetéből, vagy nagymamám kedvencét: Mit susog a fehér akác hervadozó virága? Kellemesen sajgó visszaemlékezni életünknek ezekre a filmkockáira.
Aztán még két másik zongorával volt komolyabb „dolgom”. Az egyik a helyi zeneiskola hangszere volt, egy igazi nagy testű, fekete Bösendorfer. Hiperérzékeny hangszer volt: kétszer meg kellett gondolnia az embernek magát, melyik hangot is szeretné leütni rajta, mert szinte amint hozzáért, már meg is szólalt. Kifejlett, biztos billentéstechnikát követelt a zongoristáktól. A terem felét elfoglalta. Hat évig tanultam rajta, kedden és péntekenként jártam Éva nénihez zongorázni tanulni. Éva néni igazi nagyvárosi tanárnő volt, divatos ékszereit mindig megcsodáltam, és azt, ahogyan kiflivéggel törölte ki a tejfölösdoboznak hitt kefirjét. Még a nevét sem hallottam ennek a tejterméknek, kisközségi gyerek lévén. Hatalmas odaadással mutatta be mindig az új, tanulandó darabokat, úgy, mintha először játszaná életében. Aztán pár hét vagy egy hónap után, a darab nehézségi fokától függően, mindig kettős érzés fogott el, amikor rámondta az „ámen”-t, és azt mondta: „Eltesszük.” Ez jelentette a darab halálát egy időre a számomra, ugyanakkor a jó érzés is a hatalmába kerített: tisztességgel kigyakoroltam, és kihoztuk belőle, ami tőlem telt.
A másik zongora pedig a művelődési ház színpadán álló hangversenyzongora volt, amely a mai napig meghatározza életemet. Annyi szorongást, izzadt tenyeret és jégcsapujjakat nem érzékelt egyetlen hangszerem sem, mint az. Minden fellépés maga volt számomra a pokol, de ezt jól sikerült palástolnom ezek szerint, mert minden évben szerepeltettek a karácsonyi és az év végi koncerteken, sőt, rengeteg versenyre is beneveztek, ahol ma sem tudom, hogyan, de mindig valamilyen kimagasló díjjal tértem haza. Mindenki hű de büszke volt rám, csak én nem mertem soha bevallani, még magamnak sem, hogy ez az előadósdi-dolog nem az én műfajom. Csak most, harmincöt év után merem leírni, hogy micsoda trauma játszódott le bennem minden félrecsúszott hangért, amelyekért már egy egész rekviemet is megkomponáltam fejben. Kirakatnövendék voltam: nekem minden hangversenyen szerepelnem kellett, és a koncert legvégén, záróakkordként, amikor közép- és főiskolásként is vissza-visszahívtak játszani. Nagy szeretettel vártak, láttak, és talán még nagyobb tapssal köszönte meg a közönség a vendégszerepléseimet, de azt csak én tudtam, hogy valójában nem is hallottam meg a tapsot. Nem tudtam örülni a sikernek, és nehéz ezt most így megfogalmazni, de azt hiszem, a fausti tökéletességre való törekvési vágyam az, ami gátat szabott hangszerjátékom örömének.
Ma, amikor nincsenek kényszerpályára szorított fellépések, csak Yamaha és én vagyunk a szobában, még mindig meg-megszorulnak a szívbillentyűk idebent. Arthur Schopenhauer A zene esztétikájában azt írja egy helyen, hogy az egyik hangnemből (dúrból mollba) a másikba való modulálás hasonlít leginkább a halálhoz. Zongoradarabjaimban nem egyszer haltam meg. De mindig volt feltámadás. Lecsukom Yamaha fedelét. És elolvasom Kosztolányi korai Zongora-dalát: „te zengő zongora / süvölts az éjbe, lelkem hangszere / és háborogjon vészesen, mogorván / lelkedben a pihenő zeneorkán…”
(Karantének)
{K1}