Amióta kezembe került Siegfried Lenz A lotyószilva lelke című, elbűvölő novellagyűjteményének magyar fordítása, fokozottan odafigyelek a Napkút Kiadó kifinomult érzékkel válogatott fordítás-sorozatára, hiszen érdekel, miként írnak és mit olvasnak a szomszédban.
Amióta kezembe került Siegfried Lenz A lotyószilva lelke című, elbűvölő novellagyűjteményének magyar fordítása, fokozottan odafigyelek a Napkút Kiadó kifinomult érzékkel válogatott fordítás-sorozatára, hiszen érdekel, miként írnak és mit olvasnak a szomszédban. Most például Csehországban, Romániában, Törökországban. Jó, Törökország nem annyira szomszéd, de azért sanyargatott bennünket kellően, hogy most érdekeljen, mit és miről írnak arrafelé.
A cseh Zdeněk Svěrák életkoránál fogva gyerekként megélhette a II. világháború csehországi eseményeit, így hihetőnek és tényszerűnek tűnik a német megszállást és az orosz fölszabadítást megidéző, a gyermek szemszögéből elmondott története, amivel azonban óvatosan kell bánni. Nem hagyatkozhatunk az elbeszélő által felidézett epizódokra, hiszen a könyvet 2002 végén és 2003 elején írta, nem familiáris memoárként, hanem, figyeljünk: szépirodalomként! Ez pedig igencsak sikerült a cseh kulturális élet fontos alakjának, Svěráknak, aki színészként 32 játékfilmet, dalszövegíróként 300 dalt jegyez, humorista, forgatókönyvíró, és kötetéből kiderül, rendkívüli narratív adottsággal megáldott prózaszerző.
A Mezítláb a tarlón nem különösebben kedvcsináló cím, de itt segít a már említett Siegfried Lenz-kötet olvasata, a Napkút figyel a köröttünk számunkra idegen, vagy akár részben megértett nyelveken született alkotásra.
A cseh szerző egy sor füzérré összeálló, rövid, címmel ellátott fejezetben igyekszik gyermeki szemszögből bemutatni, hogyan működött az időszerű hatalom által levezérelt kitelepítés (Prágából) a falusi, kisvárosi rokonsághoz, illetve az újabb hatalom parancsára történő visszatérés a fővárosba. A történelemírásban rövid epizód, egy cseperedő legényke szempontjából semmisnek tekinthető időszak a narráció tekintetében rendkívül gazdag elbeszélési terep, a fővárosból kitelepített család visszailleszkedik a falusi közegbe, a kiskorú narrátor nemzedékéhez tartozó barátokat szerez, tanúja lesz a megszállás végének/kezdetének. Családtagokat veszít el, a barátságot megpecsételi, és a szerelem bimbózását is átéli. Noha még igencsak aprócska, de már tudja, mi a hierarchia, az ítélkezés, a barátság, az érzelmek áradása, az események megfigyelésének fontossága. Gyermeki szemszögből, de se nem magasztalva, se nem ócsárolva a felnőttek világát, hanem hitelesen, hol drámaian, hol humorral adja tovább a történet epizódjait, akár egy hatéves kölyök, aki kortársai társaságában sajátos szemszögből figyeli a felnőttek életét, ami éppen a háború árnyékában zajlik. Ennek ellenére nem háborús regény, és nem is a gyermekkor apológiája, valami más, és ez az igazán értékes benne.
Remek könyv, elbeszélésében és képi világában filmszerű, olvasásra csábító, Forgács Ildikó fordítása pedig az eredeti szöveget követően letisztult és olvasmányos.
A vörös zoknis menyasszony címként is abszurd, Adela Greceanu regénye még inkább az. A történetben a menyegzőjére készülő vörös zoknis menyasszony haját nőrokonai egész éjjel fésülik, fonják, hogy illően fogadja hajnalban érkező vőlegényét. Az ara, vagyis a jövendő feleség már negyvenes, de ha hozzátesszük, hogy 28 esztendősen jött a világra, mert addig a nővérével küszködött, hogy melyikük szülessen meg, eléggé bonyolulttá válik a kép. Cseppenként úszik be az elbeszélésbe az okkultizmus, a menyasszony pár szál ősz hajszálát képtelenség kitépni, miként a feketéket sem, az életében húsz macskát is tartó Zizi nénje, akinek bizonyára levegő volt az ereiben, mert olykor teljesen váratlanul lebegni kezdett, holtában is a fésülő nőkkel társalog. Az olykor megélénkülő, olykor elhalkuló csevej során rózsabimbóként pattannak ki a korábban el nem mondott emlékek, érzések, elfojtott vágyak, a nők aprócska titkai, és közben elmosódik a valóság és a képzelet közti határ, megképződik egy képlékeny fikció a hosszan elnyúló fésülés során.
A menyasszony mesél, ez a dolga a fésülés alatt, olykor verseket is ír, tudja ezt Sofica néni meg Lena keresztanya, Pulheria unokanővér, de még egyetlen sorát se olvasták. A vörös zoknis menyasszony azért ír, mert fél az élettől. Miként a haláltól is.
A regény első részében folyton meséltetik a menyasszonyt, aki addigi öt szeretőjét fölvonultatva, ezzel a történetből őket kvázi kiiktatva bevallja, hogy számára a világ mondatokból áll, talán képes lenne a való világ érzékelése nélkül is élni, ehhez elegendő lenne számára egy mondatokból álló világ. A második részben már monologizál a vörös zoknis menyasszony. Elbeszélése korábban költői csapongás, a monológja viszont ennél is meglepőbb és érdekfeszítőbb: olyannyira kapaszkodik a realitásba, hogy szürreális gondolatokkal, helyesebben mondatokkal pólyázza körül érzékeny és ingerigényes lírai lényét.
A regény második részét alkotó óriásmonológ sok mindent megmagyaráz az első részben a rituális fésülés során elhangzottakból, ám ezek ellenére sem válik világossá és értelmezhetővé az elbeszélő hős minden cselekedete, vagy akár gondolata. Mintha az őszintesége során is rejtőzködne, vagy éppenséggel erőfeszítése ellenére képtelen lenne kibontakozni a lénye megóvására szőtt gubóból. A férfiideálból összegyúrt szerető emlékét nem képes elengedni, még annak tudatában sem, hogy a velük kapcsolatosan leírt dolgok voltaképpen soha nem történtek meg. (A regényt Albert Dorottya fordította.)
A román írónő művéhez hasonlóan talányos, csupán az olvasás végén értelmezhető címe van a török Mehmet Zaman Saçhoğlu regényének: kettő és kecske. (Tasnádi Edit fordítása.) A három könyv közül ez a legösszetettebb és -körmönfontabb. A Wikipédia török verziója novelláskötetként kezeli, pedig regény, de még milyen!
Az első fejezetben egy közlekedési balesetet szenvedett férfi lázálmában beszélget régen elhunyt, kecske alakjában megjelenő apjával a világ egylényegűségéről. A váratlan filozófiai traktátus szokatlanul egyértelmű: „Ha van olyan, hogy »mindnyájan«, akkor »sok« is van. Ha van olyan, hogy »kettőnk«, akkor van »kettő«, és van az »egy« is, egymagában.
– De az »egy« nemcsak egyetlen, hanem egy pár is. Ketten együtt vagyunk egyben: egyetlen is, és pár is. A kettő egy megosztott egy, az egy pedig egy egyesült kettő. Vagyis a páros és a páratlan ebben a helyzetben ugyanaz, amiképpen a kettő egy, az egy pedig kettő.
– Akkor viszont a kettő nem nagyobb az egynél.
– A kettő soha nem nagyobb az egynél, csak több – ismerte el. – Az egy a kettőnél nagyobb, a kettő pedig több az egynél.
– Bizonyítsd be! – tamáskodtam.
– Az egy, az Isten, benne van ő maga és az ellentéte. Vagyis a Sátán. A kettő egyesült, de az Isten van fölényben. Az Isten megnőtt azzal, hogy magába foglalta a Sátánt, és annak az erejét is jóra használta. Egyszer aztán kettő lettek, vagyis szétváltak, s attól fogva a Sátán nem engedelmeskedik neki, így szemben állók lettek.
– Vagyis eredetileg egyek voltak? – csodálkoztam, mert nem tudtam elképzelni e két ellenkezőnek az egységét.
– Amíg egyek, egyformák, amikor ketten vannak, szemben állók – magyarázta apám türelmesen.
– Ahogyan te meg én?
– Rosszabb. Mi ketten szürkék vagyunk, egyformák. Amikor az Isten és a Sátán szétváltak, fekete és fehér lett belőlük. A mi egységünk mennyiségi, az övék minőségi. A szétválásunk is hasonlóképpen...”
A dialógus minden szava kiemelten fontos a továbbiakban.
Az alaptörténet, hogy egy férfi belső késztetésre, találomra elindul éjszaka otthonról, hogy megtalálja önmaga lényegét, egy kikötőben felkéredzkedik egy kecskéket szállító teherkocsira, amely szakadékba fordul, ekkor találkozik kábulatában apjával. A második részben egy bakkecskével találkozunk, amelyet gazdája kitett egy lakatlan szigeten, a hajós kirándulók és a halászok leírása szerint az állat első fele fekete, a hátsó fehér, mintha Isten és Sátán kettősségének egységét testesítené meg. A kecske a szigeten belebotlik egy másik kecske tetemébe, ami egyszerre vonzza és taszítja. A harmadik rész a görög mitológia mesteri átmesélése – a bakkecske szemszögéből. Az istenek, istennők, tündérek, nimfák, szirének, kíméletlen harcosok világában a kecskehős számos átváltozáson megy át, az oroszlánt, kecskét és kígyót egyesítő Khimairaból lesz az embertestű és kecske alfelű Pán (kicsit Szatír, kicsit Faun), belőle pedig Aigipán, a halfarkú tengeri kecske. Pánként elkövetett csínyei fölötti örömében Zeusz, akinek mellesleg az életét is megmentette (nem akármi egy halhatatlan életét megmenteni!), halhatatlansággal ruházta fel, és belőle alkotta meg a Bak csillagképet. Külön jutalma volt, hogy időnként bakkecske alakjában visszatérhetett a Földre, amikor onnét nem volt látható a csillagkép. Első ilyen alkalommal egykori kis gazdaasszonyát kereste föl, aki időközben felserdült, a bakból előtört iránta Pán egykori nemi gerjedelme, mire gazdája egy másik férfivel összekötözte lábait, és csónakkal kivitte a lakatlan szigetre. A fekete-fehér kecskebak végül a tengerbe veszett, ő volt a tetem, amibe saját maga belebotlott. Így tér vissza önmagába a történet, mintegy igazolva, hogy nem létezik külön se múlt, se külön jövő, e kettő összeér a mindenkori jelenben.
A minden tekintetben kitűnő regényt Başak Oģuztaş Saçoğlu illusztrálta sötét tónusú alkotásaival.
A három regény egyaránt határhelyzetekről beszél, és mindhárom nyomatékosan hangsúlyozza fikcióból fakadását, az elbeszélők saját önazonosságuk nyomába eredtek bennük. Bármelyiküket írhatták volna bármely más helyen, bármely más nyelven, a cseh szerző létélménye, a román misztifikált valóságtapasztalata, a török egyetemessége arra mutat, hogy éljünk bárhol, beszéljünk egymástól különböző nyelveken, végtére nagyon hasonlítunk egymásra. Talán azonosak is vagyunk.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. február 15-i számában.)