Helyőrség | 25 éve ezen a napon hunyt el Baka István költő

Helyőrség 2020. szeptember 20., 20:09

25 évvel ezelőtt ezen a napon hunyt el Baka István József Attila-díjas költő, műfordító, a huszadik század második felének egyik legfontosabb irodalmi alkotója. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjának is megválasztott szerzőre egy különleges interjúval is emlékezik az a Tiszatáj folyóirat, melynek a költő munkatársa, állandó szerzője volt. Az interjú 1994 nyarán készült, a második súlyos műtét után, a költő húgának, Zsuzsának a lakásán. A beszélgetőtárs Zalán Tibor esszémélységű lírai bevezetője és maga az interjú a Tiszatáj folyóiratban jelent meg 1997-ben, most olvasható a folyóirat online oldalán.

Baka István (1948-1995) költő – Fotó: Horváth Dezső/PIM

 

Meleg volt. Féltem a beszélgetéstől, a találkozástól. Baka Pista szemrehányá­saitól. Igaza volt. Nem volt persze igaza. Akkor már megbékéltünk egymással és a külön-külön sorssal. Akkor már a világ is kezdett megbékélni vele. Kezdte a kompenzá­lást, és ezt ő tudta. Hagyta, örült neki és szomorú volt miatta. Késő szüret. Nagyon meleg volt. Nehezen talál­tunk oda a szekszárdi szülőházhoz. Emlékszem, gyümölcsöt ettünk, vörös borokat ittunk. Meg méregerős halászlét délben, és újabb sűrű borokat az interjú előtt. A csöndesen szomorú szüleire, meg a tébláboló feleségre, Tündére, gyerekeire, a mindig nevető Ágnesre és a roppant zavart Tamásra emlékszem a délelőttben. Együtt voltunk vele, de mert szüntelenül figyeltük, külön is tőle. Ezt éreztük, ha nem is tudtuk. Figyelmes voltam én is vele, mint talán még soha, emiatt kiszámított és sokat bizonytalankodó. Számítógépekről beszélgettünk, tréfálkoztunk, mintha nem a halál küszöbén toporogtunk volna. Meg a betegségről, becsukott ajtó mögött nőkről és a testi kiszolgáltatottságról – húsz év óta becsukott ajtók mögött mindig és természetesen a nőkről és a kiszolgáltatottságaink­ról beszélgettünk –, aztán fel­mentünk egy panelház (talán) első emeletére, és Kiss Robi belőtte a masináját. Saját sza­kállra dolgoztunk, belső megrendelésre, azzal a rossz sürgetéssel, hogy időben kell Szek­szárdra érnünk. Baka Pista ideges volt, mint mindig, ha szerepelni kellett, tréfálkoztunk, bele-beleakadtunk a felvétel nehézsége­ibe. Aztán elköszöntünk, megöleltük egymást, integet­tünk. A városka határában dinnyét vettünk, és még borokat. Hazaértem, és boldog voltam, hogy él még Baka Pista. Késő este ért el a hír: annak a napnak a hajnalán, amikor elindul­tunk Szek­szárdra, 1994. augusztus 16-án, meghalt a bátyám. Ő már nem él. Elkéstem tehát, egy másik életből mégis csak elkéstem. Az ő arcát legfeljebb az emlékezet kamerái, mikrofon­jai rögzíthetik a múló időben – ha csak addig is, amíg vagyok. Valami­képp így vigasz a gyászban: Baka Pista arcát, hangját még ide tudjuk idézni egy ké­sei filmszalagon is…

Magdolna-zápor. Első könyved. Azt, hogy milyen hatású volt a befogadás szempontjából, láttuk. Te hogy élted át? Mit jelentett? Belépést az irodalomba, he­lyet vagy csalódást?

– Ez volt az első kötetem, amely elég nehezen állt össze. Gyakorlatilag az öt egyetemi év s főleg a két tanári évem terméséből. Mert akkor valahogy töb­bet írtam, pedig kevesebb időm volt rá. Az egyetemista versek egy részét azóta már el is hagytam a válogatott kötetemben. Tehát én lassan érő típus voltam. Nagyon nehezen jött össze ez a könyvem. Ugyanakkor nagyon nagy várako­zások előzték meg, mert eléggé bedobott a kortársbeli bemutatás, meg úgy sok minden, a köztudatba, ’72-ben, ’73-ban, ’74-ben.

Lehettem volna én is a fiatal költő. Mint amilyen szerepre Nagy Gáspárt választották egy időben. Meg Zalán Tibort – hogy ne feledkezzünk meg a ké­sőbbiekről sem –, s még előttem, mondjuk, Veress Miklóst. De én erre a sze­repre alkalmatlan voltam. Ráadásul a Magdolna-zápor viszonylagos sikerétől picit meg is rémültem. Úgy rémültem meg, hogy mi lesz, ha ezt nem tudom folytatni. És valóban, nem is tudtam. Ráadásul akkor költöztem Szegedre, ami életformaváltást is jelentett, meg azt is, hogy panelházban laktam, ahol éjszaka nem lehetett fennmaradni és gépelni. Napközben meg a szomszédok nem hagytak dolgozni. Nagyon hosszú szünet következett, és mondhatnám, hogy a padlóra kerültem. Tehát én ennek a kötetnek ezt köszönhetem.

Az más dolog, hogy ebből a kötetből hat verset kicenzúráztak – melyek­ből kettőt úgy csempésztem vissza a másodikba –, és eléggé rossz hírem tá­madt azokban a körökben, ahol akkoriban még sok mindenről dönthettek volna. De az írásban ennek nem kellett volna zavarnia, sőt mondhatnám, nem is ez zavart.

Megvolt ez a kötet. És ahogy most a másodikkal, a Tűzbe vetett evangéli­ummal összehasonlítom, frissebb, üdébb. Nem magasabb szakmai színvonalú, de sokkal hatásosabb könyv volt. Mondhatnám, jobb volt, amellett, hogy sokkal több gyenge vers volt benne. A második könyv nagyon tükrözte azo­kat a válságos éveket. Igazából a harmadik kötettel, a Döblinggel találtam meg magamat.

– Azt mondod, hogy nem tudsz éjszaka gépelni. Hogy írsz? Ostoba kérdés, de beszélj erről is! Hogy íródik egy vers? Milyen körülményei vannak külső–belső–család–világ viszonylatban?

– Én mindig szobában tudtam csak dolgozni, egyedül és zenét hallgatva. Nekem a panelban való lakás azért volt rossz, főleg az első helyen, ahol tíz évig laktunk, mert kicsit zajosak voltak a szomszédok, és éjszaka tényleg nem illik másokat gépkopogással meg zenehallgatással zavarni. Hogy engem zavar­nak-e vagy sem, az más dolog. Aztán volt egy pár év, amikor a szerkesztőség­ben dolgoztam. Sajnos, abban a rossz levegőben, ami lehet, hogy a betegségem okozója is lett. Ott jó volt dolgozni, sokat is írtam. Egy valami volt… (ami ma nagyon hiányzik otthon) – a telefon. Állandóan csörgött a telefon. Tehát va­lami miatt mindig félbe kellett szakítanom. Ami igazán fontos volt, azt itt csi­náltam meg, Szekszárdon. Kivettem az évi szabadságomat egy-két részlet­ben, és eljöttem ide egy hétre-két hétre a szüleim házába.

Amíg ott nem volt lemezjátszó, addig hoztam az enyémet, meg az ötven–hatvan darab lemezt, és akkor vertem a gépet egy hétig. Prózát csak úgy tud­tam írni, hogy itt összehoztam nagyjából, és Szegeden már csak javítgattam. Most másfél éve gyakorlatilag otthon dolgozom. És tudok. Most már a család se zavar. A gyerekek is megnőttek. Be tudom csukni a szobám ajtaját, de ha nem csukom be, akkor is. Szóval tudok dolgozni, ha a lelkiállapotom engedi. Hát az pedig attól függ.

[…]

– Sztyepan Pehotnij hogy született meg? Miért van szükséged egy altere­góra?

– Mindig is alteregóra volt szükségem, mert magamat sohasem tartottam igazán fontosnak. Kicsit fura és indokolatlan is volt, hogy nagy történelmi személyiségeket választottam ki alteregónak, mint Széchenyi, vagy mint Zrínyi vagy Ady. Bár az Adynak ajánlott vers azért nem teljesen ő. Ezek inkább voltak szerepjátszások. De amikor Yorick lettem vagy Sztyepan Pehotnij, itt már önmagamat úgy adhattam, hogy nem kellett letagadnom az esendősége­met, a gyengeségemet és a bűneimet sem. Tehát ezért volt ez szerencsés talál­kozás. Hogy éppen Pehotnijra miért volt szükségem? Az elmúlt években na­gyon sokat fordítottam. Már mint az ezt megelőző években. A kilencvenegyet megelőző években. És egyszer csak megszűnt ez a lehetőség. Ez is a rendszer­váltás átka és gyümölcse. Az orosz irodalom iránti érdeklődés nem tűnt el, megvan, sőt nagyobb, mint volt, hanem a lehetőség [tűnt el], hogy kiadjunk egy Brodszkij-kötetet, egy Hodaszevics-kötetet, bármit, mert nem veszi át a terjesztő, mert a kiadónak nincs rá pénze. Kilencvenegy elején nem kaptam már fordítói megbízást, holott mondhatom, az egzisztenciám már arra alapoz­tam, és nem a szánalmas fizetésemre a Kincskeresőben. Ez volt az egyik. De nem is ezért volt fontos, hanem azért, mert amikor elkezdtem sokat fordítani, akkor elkezdtem sokat is írni. Mert iszonyú sokat tanultam, meg ötleteket szereztem az általam fordított költőktől. Mondhatnám, úgy meg is loptam őket. Igazából magamat, mert amit magyarra lefordítok, abból már önmagam­tól lopok. És akkor kitaláltam, hogy ha nem lehet fordítani, akkor írok mű­fordításokat. Mert az egy műfaj. Nemcsak egy eredetinek az áttétele magyarra, hanem önmagában véve is egy olyan műfaj, mint egy zenekari műnek – mond­juk – a zongoraátirata.

És elkezdtem írni. Sőt, eleinte azt a viccet is elkövettem, hogy fordítás­ként közöltem olyan lapokban, amelyek hajlandóak voltak rá. Mert nem mind. A Hitel, tudom, hogy leközölte fordításként, a 2000 már nem. A Holmi meg jegyzetben közölte a levelemet, hogy ezek voltaképpen mégsem fordítások. De a trükk annyira sikerült, hogy sokan ma is azt hiszik, Sztyepan Pehotnij egy létező személy. Sőt egy kiváló orosz filológust, Szőke Katalint sikerült is átvernem vele, mikor az első Pehotnij-verseket megmutattam neki, és közéjük betettem egy olyan verset, amelyik igazából oda készült, csak a sa­ját nevemen volt. Akkor azt mondta, hogy ezek mind utánzások, utánérzések. Ez egy nagyon rossz orosz költő, és mindenkinek az epigonja. Ez a vers, ez igen, amit te írtál. Ez jó. És [akkor] mondtam, de hát ezeket is én írtam!

 

A teljes beszélgetés a Tiszatáj oldalán olvasható.

Baka István művei a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán.