Egyszer csak megpillantott valamit! Az úton közeledett. Még kivehetetlenek voltak a körvonalai az erős fényben. Lassan jött, szinte vonszolta magát. Mi lehet ez? – idegeskedett Szivárvány, és keményen megmarkolta Nyomatékot. Aztán… nem hitt a szemének… Ez már Színországban is mindennek a teteje, gondolta égre emelt tekintettel. Egy két lábon járó, ember nagyságú palacsinta cammogott felé!
Széles, fákkal szegélyezett erdei úton találta magát. A feje fölött összeborultak a lombok, a messzeségben csodálatos fény tündökölt, mely beragyogta a talajt, az ágakat, a leveleket, a fatörzseket. Habozás nélkül elindult a fehér sziporkázás felé.
Egyszer csak megpillantott valamit! Az úton közeledett. Még kivehetetlenek voltak a körvonalai az erős fényben. Lassan jött, szinte vonszolta magát. Mi lehet ez? – idegeskedett Szivárvány, és keményen megmarkolta Nyomatékot. Aztán… nem hitt a szemének… Ez már Színországban is mindennek a teteje, gondolta égre emelt tekintettel. Egy két lábon járó, ember nagyságú palacsinta cammogott felé! És ráadásul kiabálni kezdett. Úgy, hogy nem lehetett tudni, honnan jön a hangja. Szeme sem volt, mégis egyenesen lépdelt. Ezt harsogta:
– Én a te mohóságod vagyok! A túrós palacsinta! Ha engem látsz, elveszted a fejed! Kifordulsz önmagadból! Ezért most te is palacsintává változol!
A lovag szava elakadt egy időre. Nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Felkacagott.
– Bruhaha! Szép kis varázsvilágba csöppentem. Nem sok sütnivalója volt a kitalálójának. Ha a mohóságom vagy, akkor százszor inkább lehetnél zsíros kenyér, az sokkal fürgébben szedné a lábát, mint te, erőtlenül battyogó palacsinta barátom… Van benned túró egyáltalán?
– Csak viccelődj! Mindjárt megérintelek!
Szivárvány felmérte a köztük lévő távolságot.
– Messze vagy te még attól. Miért érdemelnék miattad büntetést? Hiszen még arra is lusta voltam, hogy a receptedért teljesítsem Égkék anyó három próbáját! Pedig az ő túrós palacsintája sokkal gusztusosabb volt, mint te. Már megbocsáss…
A palacsinta egyre nehezebben vonszolta magát. Végül elterült a földön. Nem bírt megmozdulni. Csendesen nyöszörögte:
– Hát akkor ennyi volt… Itt nyugszik mohóságod palacsintája. Élt néhány percet. Tudtam én, hogy nem vagyok rendesen megalapozva… De hallgat rám valaki?
A lovag nyomban megsajnálta a szenvedőt.
– Hogy segíthetek rajtad? – kérdezte mély részvéttel a hangjában.
– Ó, köszönöm… Jólesnek a szavaid. De én csak egy varázslat vagyok. A következő támadód a szívtelenséged lett volna, de ő ide sem bírt érni. Kimúlt az út elején. Ám a hiúságoddal még meg kell küzdened… – suttogta az embernyi étek, majd hirtelen semmivé foszlott.
Hát nem kegyetlenség érző, eszes varázslényeket teremteni? Kinek jut eszébe ekkora badarság? – mérgelődött egy sort melegszívű hősünk, aztán eszébe jutott a palacsinta utolsó mondata: „Ám a hiúságoddal még meg kell küzdened…” Nemá’! Még hogy ő hiú! Nincs nála szerényebb ember Színországban!
És a távolban feltűnt valami. Nagyon gyorsan közeledett, és erőtől duzzadt. Már ott is volt! A lovagnak nem sokat kellett meresztgetnie a szemét, hogy magára ismerjen. Ott állt előtte egy háromméteres monstrum, csillogó-villogó páncélban, öntelten vigyorogva. Kezében óriási Nyomaték. Szivárványra hirtelen nagy-nagy fáradtság tört. Unta már a sok sületlenséget, félresikerült varázslatot. Mindegyiken látszott, hogy egy tökéletlen valaki hozta létre. A tökéletes jellem nem varázsolgat. Nem vetíti ki a világra elfuserált gondolatait.
Megdörzsölte fáradt szemét, és nagyot ásított. Vészhelyzetben mindig elálmosodott.
– Te vagy a hiúságom? Röhej! Ha annyira hiú volnék, mint amekkora te vagy, hagynám, hogy megérints… Praktikus egy lovagnak a méreted, te böhöm!
– Hiú vagy, mert egyfolytában azt terjeszted, hogy te vagy Színország leghíresebb lovagja! Ez büntetésért kiált! – dörögte az óriás.
– Tudod, mi a bökkenő, te sütyi varázslat? Valóban én vagyok Színország leghíresebb lovagja… – mondta a lovag szent meggyőződéssel. – Ki híresebb nálam?
A böhöm lovag megmerevedett egy pillanatra.
– Ö… Jó, de ezzel nem kellene állandóan kérkedned! – dörögte, majd elindult Szivárvány felé, aki ettől szörnyen megrémült. Átfutott ugyanis az agyán, mit is kezdhetne ekkora testtel. Hogy férne be Kibírlakba, hogy ülne fel Mozdulj márra? Honnan venne annyi zsíros kenyeret, hogy jóllakjon? Dermedten nézett maga elé, mozdulni sem volt képes…
Ekkor a fák közül, mint valami váratlan jelenés, előlibbent a szépséges, fekete hajú tündér, akivel az erdőben találkozott. Formás, szandálos lábacskái a lovag és varázslat közé perdítették. Kihúzta magát, és nagyot kiáltott az óriásra:
– Küzdj meg velem, nagyfiú, ha mersz!
A káprázat meghökkent.
– Veled semmi dolgom… Én az ő hiúsága vagyok!
– Igencsak el vagy túlozva! Ez nem igazság. Érints meg engem! – hangoskodott a lány, majd elindult az óriás felé. Szivárvány guvadt szemmel figyelte, ahogy az ellenség elkezdett hátrálni. Közben egyre zsugorodott. A végén halk pukkanással semmivé foszlott.
– Ennyit erről… Gyere, induljunk a fénybe, mert még dolgod van! – mondta szelíden a hős leányzó.
A lovag végre meglelte a hangját.
– Színország leghíresebb lovagjának nincs szüksége egy kislány segítségére…
– Hát éppen ezért segítettem… Valóban hiú vagy kissé.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában.)