Egyszer árnyak csorogtak le a hegyről.
A híd lába mögé bújtunk, azt hittük,
az erdőből jönnek fölégetni a partot.
Homlokunkon zsibbadtak az erek.
A folyópartról néztük, ahogy a Klastrom-hegy
szemei felnyílnak.
Nyolc szeme volt. Csillogtak, mint a Hold.
Az alvó városra meredt: vibráló utcalámpákra,
macskakövekre, a Három Hídra.
Tövében a folyó márvánnyá fagyott.
A belőle sarjadó Fekete Erdő végén szakadék,
boszorkányok és a szentlélek tanyája.
Sokszor beszélgettünk a fenti világról esténként,
fürödtünk márványfolyóban,
kezünket-lábunkat sziklatestű növények szúrták.
Egyszer árnyak csorogtak le a hegyről.
A híd lába mögé bújtunk, azt hittük,
az erdőből jönnek fölégetni a partot.
Homlokunkon zsibbadtak az erek.
Aztán nem láttunk mást, mint két apácát
és öt árva tehenet.
Kolompjaikat csörgette a szél.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 26-i számában.)