Szondy-Adorján György | Novellák

Szondy-Adorján György 2020. szeptember 26., 12:30

Tehát a következőkre lesz szükségünk: máj, hagyma, tojás, zsömle, petrezselyemzöld, só, bors, majoránna, fokhagyma. Ez így egyszerűnek tűnhet, ami, nyilván, a nagyszerűség ígérete, van, aki gombát is tesz hozzá, meg rozmaringot, de a felsoroltak bőven elegendőek ahhoz, hogy kívánalmainkat sült kolbászos kerítések mögötti marcipánházakkal szegélyezett útra tereljék, hol a kovászos uborka nagyon jól megfér a muskátlival egyazon lapítón vagy ablakpárkányon.

Nagy Balogh János: Csendélet szitával, zsemlével és bögrével (olaj, karton, 33 × 44,5 cm, 1910 körül) – Forrás: Wikimedia Commons
Az illat bülbül-szavú szentje

Barabási Albert-Lászlónak és Nagy Péternek és jó étvágyat!

 

Csirkét hozunk, bárányt hozunk, majd asztalunkon tátong az üresség. Nem az élet és a vele sétáló lélek hiánya miatt, csupán a belsőségeitől megfosztott test üressége kong, a testé, melyben egykor anyagok vonultak kiszabott tulajdonságaikkal, kisebb-nagyobb hígításban, ráérősen vagy épp száguldozva a megfelelő helyekre, célállomásokra, egy, már a kezdetektől mindenhol és mindenkor jelen lévő, tőlünk független tudással, akárha mindahány parányi sejt birtokában lenne egyegy gombolyag, melyen Ariadné a márkajel, egy sosemvolt nyelv sosemlesz betűivel róva, aranyló fonaluk valamely túlvilági ajtó alatt vész el, majd megszakad, továbbhalad vagy szálaira foszlik – honnan is tudhatnánk ezt, az ajtók kétséges oldalán időzve?

És ott fekszik a csirke az asztalon kiterítve. A bárányt elpakoltuk. Szebb napokra eljövendő. Szárnyasunk lábai égnek merednek, magasságról képzelgő kis szárnyai ernyedten pihennek mellkasa mellett, soha nem kaphatnak bármely légbe már, és egyre hangosabban kong a sötétlő üresség a csontok szerteágazó odúiban, a bőr lilás palástja alatt, míg ellenállhatatlan vákuummá lényegül, hogy aztán magába szívja a képzelet segédvonalaira feszülő vágyat, mely később indulattá, késztetéssé szilárdul. „A semmi vágy valami után”, mondja Böhme, és a mi tisztünk kitalálni, mire is vágyik a pangás, ezért adatott a képzelet, a látás, a tudás. Esetünkben, nyilván, töltelékre. Persze, föl lehet darabolni a baromfit, paprikásnak, becsinált levesnek, vagy meg lehet sütni egyben, az is szokásunk, de ezt még azelőtt tegyük, föltétlenül azelőtt tegyük, hogy az a bizonyos vákuum kialakulna, ne hagyjunk időt az üresség tébolyító hívásának, hisz magával ránthatja vágyunk legelső hajtásait, vele és általa foszlanak szét, válnak semmivé, a meddőség és kielégületlenség gyászos tereibe toloncoltatnak, és amit megeszünk, étek lesz csupán, az élvezet hosszú ujjú cirógatásai nélkül.

Lássunk neki a tölteléknek. Vegyük a klasszikus hozzávalókat, és ne spékeljük meg semmiféle egzotikummal, ha kérhetem, tiszteljük meg azzal e tájainkon nevelkedett csirkét, hogy nem csinálunk belőle sem indiai, se kínai udvari bolondot. Tehát a következőkre lesz szükségünk: máj, hagyma, tojás, zsömle, petrezselyemzöld, só, bors, majoránna, fokhagyma. Ez így egyszerűnek tűnhet, ami, nyilván, a nagyszerűség ígérete, van, aki gombát is tesz hozzá, meg rozmaringot, de a felsoroltak bőven elegendőek ahhoz, hogy kívánalmainkat sült kolbászos kerítések mögötti marcipánházakkal szegélyezett útra tereljék, hol a kovászos uborka nagyon jól megfér a muskátlival egyazon lapítón vagy ablakpárkányon. Ne térjünk le arról az útról. Miután az összetevőkkel elvégeztük az előírt műveleteket, dinsztelés, főzés, áztatás stb., törjük össze ezeket egy kellemes fogású villával, és lehetőség szerint olyan villát válasszunk, melyet több női felmenőnk is használt, és fémes emlékezetében ott élnek a virtuóz mozdulatok, majd az emlékek újjáéledő hullámai jobb vagy bal karunkba áramolnak, onnét a szív kamráiba, ahol majd megsúgják a követendő ritmust és az időtartamok oly képlékeny hosszát. (Hej, drága nőrokonaim, hátatok görnyed a népek receptjei alatt, szájatok csöndes, nincs idő dalolni, újabb torta, újabb sütemény.) Ne feledjük: e hozzávalókat, sok-sok évvel ezelőtt, úgy válogatták össze, hogy képesek legyenek bensőséges viszony kialakítására. Kölcsönveszik egymás elektronjait a külső héjakról, és ezek, méltó követekként, hírt hoznak és visznek az atomok szándékairól, és az elemi részecskék diplomáciájával kötnek megállapodásokat, hogy egyetértés uralja anyaguk szövetét. Néhány kvantumos összefonódást is megejtenek, csak úgy, egymás között, amit Einstein kísérteties távolhatásnak nevezett, mert félelmetesnek találta azt, ami e parányok mindennapjaihoz tartozik, mindenütt, mindenkor, és bennünk is akár. Ám ravaszságuk folytán a megfigyelőtől teszik függővé akaratukat. K-befogásokkal is élnek, ahol a „K”, a legbelső héj, az élet meg örök, a hit megmaradásának törvénye értelmében, aztán e mutatványok során apró fénycsóvákkal ajándékoznak meg bennünket, és amennyiben helyesen hunyorítunk, megpillanthatjuk azokat a töltelék felületén itt-ott fölvillanni. Aztán a megfelelő helyekre tömködjük a masszát, majd összevarrjuk a réseket. A többi már a magas hőmérsékletek dolga. És néma csend, mondanám, ha az lenne, ám tudjuk, a csönd a lélek térzenéje. És végül ne felejtsünk el néhány fokhagymaszeletet helyezni a domboruló bőrre. A kést, amivel a fokhagymát szeltük, rögtön mossuk el, mert ragacsos, meg aztán a bűzt is magába issza. De hagyhatjuk úgy is. Lesznek még napok. Valaki azt mondta, egy bálteremben talán, hol táncra kész tenger gondolat, együttérzőn szemlélve a petrezselyemárusokat, vagy egy cégkolosszus tanácstermében, netán egy kopár dombra épült sufni pucéran világló izzója alatt, hogy a bogárhátú Volkswagen annyira ronda, hogy az már gyönyörű. Az átváltozás e csodálatos törvényének engedelmeskedik a fokhagyma is. Bűze átható, letagadhatatlan és megcáfolhatatlan, ugyanakkor az egészséget hirdeti, meg a kiadós ebéd utáni lehunyt szemű pihenés puha talpú álmait. És így ez a bűz már illat. Az illat bülbülszavú szentje.

 

Ki az isten nyila

 

Ki ne tudná, és ha nem is, hát ki ne sejtené, mikor legszebb cipője fölé hajolva reménytelenül összegubancolódott szálakra lel: én voltam a csomó Gordiusznál.

Ott is. Melyet oly elegánsan került meg Sándor, akit ti hol makedónnak, hol csupán nagynak becéztek. Nagynak, mint néhány árvizet, falat, éhezést, háborút, és látjátok, e jelző mögött vagy után mindig ott fodrozódnak a tragédia zöldes árnyalatai, nem az, mely mindnyájatok életének néhányszor vendége lesz, hanem mely kivételességével naggyá teszi az embert, vagy melyet a rendkívüli ember tesz naggyá, és persze hogy akadnak kivételek, hogy bele ne fáradjatok szabályaitokba, álomba ne ringasson a törvényszerűség egyhangú zakatolása. Ám legyen. És legyen az a ti bajotok. És Sándor, beteljesítvén a jóslatot – akkor Zeusz is elégedetten szórta dörgedelmes nyilait az ég szétnyíló boltozatára –, úr lett az Amu Darjáig, földeken, vizeken és talán a levegőégen is, míg álmaiban szárnyalt megállíthatatlanul. És azzal a sok-sok emberrel, akik őmellé szegődtek, tüzeket gyújtottak minden számukra új talajon, a fák és bokrok ágaiból, ürülékből, hogy melegedjenek, és egyenek, hogy távol tartsák a vadállatokat, és ki tudja, milyen rémképeket még, hogy lássák egymást, hogy egyáltalán lássanak, és a magasba csapó lángok fényében, füstjében, a felröppenő szikra, majd az alábukó pernye szitálásában váltak eggyé azzal, ami el nem kerülhető, mintha nem lobogott volna amúgy is olthatatlan tűz a társak némelyikében már a kezdetek óta. Különösen őbenne, meg aztán én is ott rágtam az ő lelkén, a lehetséges megoldások fénylő karikáira fűzött kulcsaival csörgettem hallóidegein éjjel és nappal, hogy nyugodalmas révbe ne érhessen, akár oly baljós álmok tébolyult kísértethajói. Ott rágtam én is az éjjel és a nappal számomra különösen kedves óráiban. A legszebb, legdrágább pihenés órái azok. Sajnálom őt. Tébolyon innen. Tébolyon túl. Mert ő az, aki. Elég erős és eléggé bátor volt eggyé válni megkívánt és rendelt képeivel, majd nyugodtan hátradőlni végzete szekerén. A patákat se hallani.

Aztán én ne lettem volna görcs az éden ágain? Ne lettem volna gyilkos lehetőség a kígyó ravasz vonalán… Bármely kistestvérem elbánik egy véges szakasszal. Parasztcsomó, szorítónyolcas, futóhurok, vagy az a másik, mely szegény Koszmogyemjanszkaját is ringatta. Kezetekben: bűn, feloldozás. És masni. Amivel pontot tesztek ajándékaitokra. De ki vagyok én, hogy dicséretet vagy föloldozást várjak? Vagyok, aki vagyok. Ki az alma íze, ki a virág illata, és ki a Nap fénye, ki az isten nyila…

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 26-i számában.)