Nagy Koppány Zsolt | Néhány szóban Karácsony Benőről

Nagy Koppány Zsolt 2020. szeptember 28., 11:59

Karácsony Benő talán az egyetlen olyan magyar író, akinek az írásairól nem lehet, vagy inkább: nem érdemes írni. Erre jöttem rá magam is pár évvel ezelőtt, készülő disszertációm sokadik oldalán: az ő friss, eleven, találó, a gyönyört nem csak okozó, de fokozni is képes nyelvéhez képest a legszellemesebb recenzió vagy tanulmány is csupán agyaglábakon ingadozó monstrum, amelyik következetesen gyilkolja az olvasás során kialakult élményt.

Karácsony Benő – Forrás: Wikipédia

Karácsony Benő talán az egyetlen olyan magyar író, akinek az írásairól nem lehet, vagy inkább: nem érdemes írni. Erre jöttem rá magam is pár évvel ezelőtt, készülő disszertációm sokadik oldalán: az ő friss, eleven, találó, a gyönyört nem csak okozó, de fokozni is képes nyelvéhez képest a legszellemesebb recenzió vagy tanulmány is csupán agyaglábakon ingadozó monstrum, amelyik következetesen gyilkolja az olvasás során kialakult élményt. És ha azt szeretnénk, hogy maradjon belőle valami, sürgősen abba kell hagyni a tudományos beszédet róla: műveihez (Pjotruska, Napos oldal, A megnyugvás ösvényein, Utazás a szürke folyón, Új élet kapujában, Tavaszi ballada) nem illik az értekező próza nyelve, úgy rázzák le azt magukról, mint kutya a vizet.

Mindannyian tudjuk, hogy a fehér lap meg az első mondat a legnagyobb kihívás és ellenség is egyben. Aki viszont a következő mondatokkal tud elkezdeni egy regényt (a Napos oldal címűt), annak, úgy érzem, semmi szüksége nincs arra, hogy létjogosultságát irodalomtudósok próbálják igazolni – csak lubickolni kell a mondataiban, és keresztülsodródni a regényeken, újra meg újra. Tehát az idézet: „Azóta, hogy szélnek eresztett az élet, mint egy darab fölösleges sajtpapírt, persze másként nézem a dolgokat meg a gyárigazgatókat. Akkor még kissé üde voltam, akárcsak a frissen szedett spenót, zölden, hetykén és klorofillal telve léptem ki a Fedőcserép és Alagcsőművek kapuján.” És így folytatódik ez a következő oldalakon, plasztikusan, szellemesen, soha alább nem hagyóan, jobban el nem mondhatóan, és nem csak a következő oldalakon, hanem az életmű összes darabján, a regényeken, a novellákon és még a színműveken keresztül is – egyetlen rossz mondat nélkül.

Biztos vagyok benne, nem egyedül válaszolom azt, ha megkérdezik, ki volt rám a legnagyobb hatással, hogy: ha sokat gondolkodom, Karácsony Benő, ha pedig egyből rávágom a választ, akkor is ő. Karácsony Benőt nem lehet kényszerrel olvasni (mert úgyis gyönyörködés lesz belőle), nem kell (és mint mondtam: nem is lehet) írni róla – még jó tehát, hogy nem kötelező olvasmány (Erdélyben az, de mire a diákok a tankönyvben odáig érnek, a pad alatt úgyis mindenki felfalta már párszor). Azt azonban furcsának találom, hogy egy olyan országban, ahol némely körökben akkora a szellemi ínség, hogy közepesnél gyengébb filmek és rajzfilmek kínos fordulatai válnak kultikus szövegekké, valami okos ember megvilágosodása és rajongó útmutatása alapján még nem Karácsony Benőt olvas mindenki…

Az irodalmi közvélemény (és a szélesebb olvasóközönség) ugyanis még mindig nem ismeri eléggé szerzőnket, noha Tót H. Zsolt kitűnő monográfiát írt róla Széttaposott ösvény címmel (és – az első két bekezdésem ellenére – neki igenis sikerült érvényes megállapításokat tenni az életéről, a könyveiről és azok – még mindig méltatlan és nem teljes – fogadtatásáról), sokan foglalkoztak vele, a Napos oldalból film készült a nyolcvanas években, műveit Magyarországon is többször kiadták. (Itt kell – hűséges és konok antikváriumjáróként – megjegyeznem azonban, hogy ritka és örömteli pillanat, ha Karácsony Benő-könyvet találok a polcokon – úgy tűnik, aki egyszer elolvasta néhány mondatát, többé nem adja ki a kezéből a könyveket.)

Halálának hetvenötödik évfordulóján azonban (Klärmann Bernát néven született és Auschwitzban halt meg 1944 nyarán) sajnos nincs másik apropó beszélni róla, ajánlani őt, mert nincs friss kiadása a könyveinek (és nem is tudok arról, hogy készülnének erre valahol: úgy tűnik, egyetlen kiadó sem lát fantáziát benne, ami – Önök is így gondolják majd, ha beleolvasnak! – egyszerűen érthetetlen), és az érdeklődő olvasókat maximum arra biztathatom, hogy szerezzenek be minden Karácsony Benő-könyvet baráttól, szomszédtól, ismerőstől vagy akár a könyvtárból, olvassák el, majd olvassák el még egyszer, és akkor mindent tudni fognak ennek a tragikus sorsú írónak derűs, egyszerre megbocsátó és gyilkos humoráról, szabadságszeretetéről és érinthetetlen épségben megőrzött szabadságáról, valamint arról a hátborzongatóan tökéletes szépírói tudásáról, hogyan kell az olvasót rabul ejteni és boldog rabként megtartani egy életen át.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. december 21-i számában.)