Kovács Géza jóképű, magas, harminckét éves heroinfüggő, három hónapja a ház lakója. Egyik délelőtt munkaidőben váratlanul megjelenik egy biciklikerékkel a kezében a stábiroda előtt.
Kovács Géza jóképű, magas, harminckét éves heroinfüggő, három hónapja a ház lakója. Egyik délelőtt munkaidőben váratlanul megjelenik egy biciklikerékkel a kezében a stábiroda előtt.
Várakozóan megáll az ajtóban.
– Figyi már, ez a kerék nem megy bele a biciklibe – mondja bele az irodába.
A munkakiosztásért felelős munkatárs odamegy hozzá.
– Miért nem? Mutasd.
A munkatárs végignézi a kereket. Megtapogatja.
– Ennek semmi baja.
– Ja vágom, de nem megy bele. Se így, se fordítva. A gumit is levettük róla de úgyse ment.
– Ember, minek vettétek le? Most rajta van.
– Visszaraktuk. Se így nem ment, se úgy. Kalapáltuk, csavaroztuk, nem passzol, tesóm. Valami hiba van a rendszerben.
Mindketten nézik a kereket. Teljesen normálisnak tűnik.
– Kalapáltátok? Minek? Ezt csak be kell illeszteni. Pont oda való. Ráhúzod a csavarokat és kész.
– Ráhúztam volna, de nem illett bele. Nem oda való, dzsanázod? Odébb van a luk.
– Odébb.
– Odébb hát.
A munkatárs elgondolkozik. Bámulja a kereket. Ránéz Kovács Géza harminckét éves, jóképű, magas, heroinfüggőre.
…Saját példából talán sokmindent át tudok adni. Hét évig szpídeztem, lecsövesedtem, paranoiás lettem, aberrált… Másfél hónap zártosztály, aztán rehab – a munkatárs csak néz, de nem mondja ki a gondolatait. – Aztán az a két év Pesten… Alkeszek között… Lakatos vagyok… és most én felelek itt a munkáért.
Közelebb hajol a kerékhez, mintha még alaposabban szemügyre venné. Mintha bele akarna látni a kerék atomjai közé.
Nem az a lényeg, hogy meg legyen csinálva az adott, meló, hanem az, hogy Kovács Géza harminckét éves, jóképű, magas heroinfüggőt érdekelje, amit csinál. Motiválttá kell tenni. Legyen öröme a munkában. Itt van olyan aki életében nem dolgozott… Bűnözők, simlisek, kannibálok… A meló csak dobbantó. Célok kellenek.
A munkatárs végül sóhajt, és csak ennyit kérdez:
– És tőlem mit szeretnél?
– Hát te osztod itt a munkát, na. Látod, nem kummantunk. Megpróbáltuk kajakra. De nem megy bele.
– Mutassam meg, hogy kell?
– Nem fog menni. Ez nem fog belemenni.
– Jó, menjünk, azért próbáljuk meg.
Lecsattognak a garázshoz, ahol két másik srác éppen cigizik, várakozó álláspontra helyezkednek, várják Kovács Gézát, a kereket és a megoldást. A garázs előtt sok bicikli, az egyik fejre állítva, kerekek nélkül. A munkatárs és Kovács Géza odamennek. Nézik a kereket. Nézik a biciklit. Odajön a másik két srác is. Négyen nézik a kereket. Négyen nézik a biciklit.
Kovács Géza, hogy nyomatékot adjon a korábban elhangzottaknak, fogja a kereket és megpróbálja beilleszteni.
– Nem megy. Látod? Nem megy – mondja a munkatársnak, csöppnyi diadalérzettel a hangjában.
A munkatárs az állát vakarja. Rágyújt ő is egy cigire. Így álldogálnak most már négyen, teljes egyetértésben és békében dohányozva, a felfodított bicikliváz mellett.
Szép, napsütéses idő van.
A munkatárs sóhajt, megfogja a kereket és berakja a helyére.
– Oké, csak egy apróság, de fontos – mondja türelmesen a három fiúnak. – Ez itt első kerék. Ezt előre kell berakni, mert oda illik. A hátsó kerék helyére hiába próbáljátok, oda a hátsó kerék való. Világos?
Kovács Géza harminckét éves, jóképű, magas heroinfüggő, aki három hónapja van a házban, csak ennyit mond:
– Bakker.