Jóformán nem volt olyan magyar család, amelynek valamelyik tagját ne érintette volna a megtorlás: közel 500 halálos ítéletet hoztak, ebből 144-et végre is hajtottak, körülbelül 1200 elítéltet zártak börtönbe, míg 40−50 ezer honvédet büntetésként a császári seregbe soroztak be. Most azokról a tisztekről emlékezünk meg, akik a megtorlások idején szintén Aradon veszítették életüket.
Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidot, Schweidel Józsefet és Lázár Vilmost 1849. október 6-án hajnalban lelőtték. Kiss Ernő az első sortűz után csak megsebesült, ezért közvetlen közelről lőtték főbe. A golyó általi kivégzés kegyesebb volt, mint ami a többi elítéltre várt.
Knezić Károlyt, Nagysándor Józsefet, Damjanich Jánost, Aulich Lajost, Lahner Györgyöt, Poeltenberg Ernőt, Leiningen-Westerburg Károlyt, Török Ignácot és Vécsey Károlyt reggel hatkor kísérték a vesztőhelyre, a bitófa alá. Az utókor emlékezete szerint Poeltenberg megjegyezte: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni.” Aznap végezték ki Pesten Batthyány Lajost is, az első független, felelős magyar kormány miniszterelnökét, az önálló magyar államiságra törekvések megszemélyesítőjét. Az október 6-i gyásznapon az ő emlékük előtt tisztelgünk, és fontos időről időre szóvá tenni, hogy a szabadságharc utáni megtorlásoknak sokkal több áldozata volt.
Még tartottak a harcok, amikor már többeket kivégeztek azért, mert síkra szálltak a magyar szabadságért, 1849 májusában azonban a korábbi kegyetlenkedései miatt a bresciai hiénaként emlegetett Julius Jacob von Haynau tábornok lett az Itálián kívüli császári erők főparancsnoka, aki júniusban felakasztatta Mednyánszky László honvéd őrnagyot, Gruber Fülöp honvéd századost, és augusztus végéig összesen 58 embert küldött a halálba. A világosi fegyverletételt követően Ferenc Józseftől egyértelmű utasítást kapott: „…a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol.” A császár emellett úgy rendelkezett, hogy a halálos ítéleteket csak végrehajtásuk után, tudomásulvétel végett kell felterjeszteni, Haynau ezzel szabad kezet kapott a kivégzések végrehajtására. Több városban katonai törvényszékek alakultak, Hruby Gyula őrnagyot, Görgey volt segédtisztjét és Murmann Sámuel soproni nemzetőr őrnagyot Temesváron végezték ki, október 6-ra a szabadságharc elitjének fizikai megsemmisítését, de 1848 és 1850 között Pesten több mint harminc embert végeztek ki, Pozsonyban tizenkettőt, Kőszegen nyolcat.
Jóformán nem volt olyan magyar család, amelynek valamelyik tagját ne érintette volna a megtorlás: közel 500 halálos ítéletet hoztak, ebből 144-et végre is hajtottak, körülbelül 1200 elítéltet zártak börtönbe, míg 40−50 ezer honvédet büntetésként a császári seregbe soroztak be. Az európai felháborodás miatt 1850 nyarán a bécsi udvar felmentette Haynaut Magyarország teljhatalmú katonai és politikai kormányzóságának tisztéből, de voltak foglyok, akik csak 1859-ben szabadulhattak.
A továbbiakban azokról a tisztekről emlékezünk meg, akik a megtorlások idején szintén Aradon veszítették életüket.
Az első Aradon kivégzett szabadságharcos Ormai (Auffenberg) Norbert, Kossuth Lajos szárnysegédje volt.
Norbert von Auffenberg német katonacsaládban született 1813-ban, a család 1815-ben előbb Magyarországra, majd Erdélybe költözött. Már gyerekkorában katonai pályára készült, 1831-ben lépett be ezredkadétként az erdélyi kiegészítésű cs. kir. 31. (Splényi) sorgyalogezredbe. A róla szóló írások megemlékeznek „hóbortos, fura viselkedéséről” és könnyelmű, adósságcsináló természetéről is. A Galíciában állomásozó alakulata tagjaként 1840-ben ő is belekeveredett egy összeesküvésbe, amely fegyveres felkelést akart kirobbantani, ezért számos tiszttársával együtt letartóztatták, és 1847-ben 14 év vasban letöltendő várfogságra ítélték, a munkácsi Várbörtönbe szállították.
1848. május 2-án a Munkácson őrzött politikai rabokkal együtt szabadult, Pestre utazott, összebarátkozott Kossuthtal, majd jelentkezett az alakuló honvédseregbe. Októberben már százados lett, később az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, majd Kossuth őrnaggyá és segédtisztjévé nevezte ki. 1849 áprilisában ezredes lett, illetve a honvéd vadászezredek főfelügyelője.
Kiváló szervező volt, érdemeit azonban elhomályosítja jellemgyengesége: amint látható lett a szabadságharc kimenetele, beadta lemondását a hadügyminisztériumnak, és menekülni próbált. Császári fogságba esett, és Haynau rögtönítélő bírósága augusztus 22-én kötél általi halálra ítélte.
Haynau a kivégzés után jelentést írt, már ez előrevetítette a következő évek bosszúhadjáratát: „...tegnapelőtt megkezdődött a dolog, felakasztattam egy Auffenberg nevű egyént, aki valamikor hadnagy volt a Mazzuchelli ezredben, aztán ezredes és Kossuth segédtisztje – Kiss, Leiningen, Poeltenberg, Vécsey stb. is követni fogja, mihelyt megérkezik. Az eljárás a lehető legrövidebb lesz, megállapítjuk az illetőről, hogy tisztként szolgált nálunk, és fegyveres szolgálatot teljesített a lázadó hadseregben. Ekképp az eljárásokat a legrövidebb időn belül befejezzük… Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt.”
A legfiatalabb aradi vértanú Kazinczy Lajos honvéd ezredes volt, Kazinczy Ferenc és Török Sophie legkisebb fia. A tizenhármak kivégzésének napján már folyt ellene a tárgyalás, majd néhány nappal a huszonkilencedik születésnapja után az aradi vár sáncárkában agyonlőtték
„Nevem széphalmi Kazinczy Lajos, Széphalmon, Zemplén megyében születtem, huszonkilenc éves vagyok, református vallású, nőtlen, 1835-ben avattak fel hadapródnak a Miklós huszárezredhez, az utásziskolában képeztek ki, 1839-ben újra beosztottak az ezredhez. Ugyanebben az ezredben 1840-ben hadnagy és 1846-ban főhadnagy lettem. Az utóbb említett évben tiszti jellegem megtartása nélkül kiléptem, és az előírt kötelezvényt kiállítottam; azóta szülővidékemen tartózkodtam. A hadicikkekre megesküdtem, vizsgálat soha nem folyt ellenem. Saját vagyonom nincs” – olvashatjuk egy élet megrendítően tömör összefoglalását az 1849. október 1-jén keltezett kihallgatási jegyzőkönyvben.
Tudva, hogy a tábornokokat kivégezték, az ifjú ezredes a kihallgatások során azt bizonygatta, hogy ő nem volt tábornok, mintha abban bízna, hogy kegyelmet kaphat: „Ami a tábornoki címet illeti, mert ilyen címen szállítottak be ide, ez egy tréfán alapulhat; az utolsó napokban, amikor a fegyvert már leraktuk, engem egymás közt tréfából a béke tábornokának szólítottak. Egyébként az összes hivatalos lapok és az egész itt tartózkodó tisztikar tanúsíthatja, hogy engem sem tábornoknak, sem hadtestparancsnoknak soha ki nem neveztek, és én hadtesttel soha hadműveletet nem végeztem.” Ernst törzshadbírót kérte, vegye figyelembe azt a tényt, hogy nem rendelkezett több befolyással, mint a hadsereg bármelyik ezredese. „Ezzel az igazságnak megfelelő eljárással talán egy emberéletet lehet megmenteni – írta – Nem akarom, hogy más sorsban részesüljek, mint a bajtársaim, de egy végzetes tévedésnek az Önök részéről áldozatul esni mégsem akarok.”
Az érvelése süket fülekre talált, felségsértés bűntette miatt halálra ítélték, október 25-én reggel 7 órakor lőtték főbe.
A tizenhatodik aradi vértanú, Ludwig Hauk 1799-ben született Bécsben. Hadnagyi rangban lépett ki a magyarországi kiegészítésű cs. kir. 2. gyalogezredből, ahol 1813–1826 között szolgált, később az udvari kamara tisztviselője volt, 1848-ban innen nyugalmazták. Forradalmártevékenysége ekkortól datálható: az 1848. március 13-i bécsi forradalom után a Constitution című lap szerkesztője volt, újságíróként a reformokért és a metternichi abszolutizmus ellen emelt szót, az októberi bécsi forradalomban az Elite Corps őrnagyaként harcolt. Később Magyarországra menekült, 1849. január 23-án honvéd őrnaggyá nevezték ki, s Erdélybe küldték. (Eközben Bécsben mint a forradalom résztvevőjét 12 év fogházra ítélték.) Még Bécsből ismerte Bem tábornokot, aki most verseci helyőrségparancsnokká, majd alezredessé nevezte ki.
Biharkeresztesen tartóztatták le, nála volt egyik saját kézirata, amely Az uralkodóház utolsó órái címmel vitriolos hangon nyilatkozott Ferenc Józsefről és családjáról is. A kihallgatás után Pestre szállították, de Haynau december 11-én úgy döntött, hogy Haukot Aradra kell szállítani. Ott február 18-án a hadbíróság kihirdette az ítéletet, s másnap reggel Haukot felakasztották.
Lenkey János, bár nem végezték ki, mégis méltó, hogy az aradi mártírok között említsük.
1807-ben született Egerben, bátyja példáját követve Lenkey János a katonai pályát választotta. A Württemberg-huszárok századosaként a pesti forradalom híre Galíciában érte, ahonnan 1848 májusában századával megszökött, s itthon szolgálatra jelentkezett. A fiatal magyar kormány hadbírósági vizsgálatot indított ellene a Béccsel való jó viszony fenntartása érdekében, és büntetésképpen a délvidéki hadsereghez osztották be. A hadbírósági vizsgálatot sokan felháborítónak találták, 1848 augusztusában Petőfi Sándor Lenkei százada címmel verset írt a hős alakulatról:
„Nem istentelenség,
Amit ők akarnak:
Segítséget vinni
A bántott magyarnak,
Segítségül menni
Hazájok földére,
Melyre immár foly a
Gazda-nemzet vére.
Ez a jó huszárok
Szívbeli szándoka,
És hogy ezt titkolják,
Van annak nagy oka...
Odajutottunk már,
Hogy csak titkon lehet
Tégedet érezni,
Szent hazaszeretet!”
Lenkey János a Hunyadi-huszárezred parancsnoka lett, majd 1849. március 15-én tábornok és Komárom várparancsnoka.
Lenkey János tábornok is ott volt azok között, akik 1849. augusztus 13-án letették a fegyvert a cári csapatok főparancsnoka, Paszkijevics herceg előtt. Két hét múlva Aradon őt is a császári és királyi rendkívüli hadbíróság elé állították, azonban az eljárás során súlyos elmebetegség tünetei jelentkeztek nála. Végül nem ítélték halálra, de elborult elmével az aradi várbörtön falai között maradt az 1850 februárjában bekövetkezett haláláig. Testvére, Lenkey Károly ezredes emlékezése szerint egy fűtetlen, ablak nélküli szobában, az őrök által megsebzett testtel, minden ápolás nélkül tengette napjait.
Amíg Ferenc József uralkodott, 1916-ig az aradi vértanúk sírjait nem lehetett feltárni, majd a Trianon következtében Romániához került Aradon csak 1932–33-ban végeztek feltárásokat, a 13 ismert vértanú földi maradványait exhumálták.
„Képletesen az 1849-es megtorlás áldozatainak többsége is temetetlen maradt évtizedeken át. Az aradi vértanúk egy részének holttestét rokonok és ismerősök lopták ki a várárokból vagy az akasztófák mellől, de többségük sírját csak 1932–1933-ban tárták fel; Ormai Norbert, Kazinczy Lajos, Ludwig Hauk maradványai máig ismeretlen helyen pihennek. Batthyány Lajos is csak a kiegyezés után kaphatta meg a méltó végtisztességet, s a pesti vértanúk alig felének ismerjük a nyughelyét. S ezen nincs is mit csodálkoznunk, hiszen a megtorlást ugyan Haynau fővezér és Schwarzenberg miniszterelnök nevéhez köti a közgondolkodás, ám a megtorlásban hozzájuk hasonló felelősség terheli Ferenc József császárt, aki 1867–1916 között Magyarország megkoronázott királya is volt. A császár és király pedig kiegyezett ugyan a nemzettel, de soha egyetlen gesztussal sem érzékeltette, hogy megbánta volna a kivégzéseket. Ezért sem lehetett feltárni a vértanúk sírját. Így a kiegyezés 1867-ben csak politikai és gazdasági tekintetben történt meg, de lélekben nem” – írja Hermann Róbert.
Csak 2001. november 24-én nyilvánították nemzeti gyásznappá október 6-át.
Felhasznált irodalom:
Hermann Róbert: Vértanúk könyve – A magyar forradalom és szabadságharc mártírjai 1848–1854, Rubicon-Ház Bt., 2007
Hermann Róbert: Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc vértanúi – október 6., Oktatási Minisztérium, Budapest, 2000
Deák István: Volt egyszer egy tisztikar – A Habsburg-monarchia katonatisztjeinek társadalmi és politikai története 1848–1918, Gondolat, Budapest, 1993
Süli Attila: Ormai Norbert, az első aradi vértanú, Line Design Kft., 2016
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 3-i számában.)
{K1}