Vass Veronika | Ülőhelyzet

Vass Veronika 2020. október 04., 09:04

Gondolatban sokszor végigvettem a nagy fogásaimat, a hatalmas pontyot, ami nem fért a gyerekkádba, az amurt, amit alig bírtam el, az angolnákat, amelyek úgy tekergőztek nyúzás közben, mintha az lett volna a kötelességük. És csak ültem a padlón pihentetve lábaimat, gyakoroltam az ülést, hogy majd pecázás közben ne fáradjak el a sok üléstől. Aztán a fiam egy végigült éjszaka után korán reggel beültetett a Zsigájába és kivitt a folyópartra.

Forrás: Fortepan/Péterffy István

Vártam a reggelt. Vártam a reggelt, hogy ideérjen. Addig elnézelődtem a sötétben. Ezt is nagyon szerettem. Igazi ajándék az ágy szélén ücsörögni a majdnem tövig húzott redőnyök előtt. Egészen jól ment. Régóta ez volt a dolgom. Egy ideig még a kórház vaságyán üldögéltem és ott vártam a városi reggel megérkezését. Jött is gyorsan és zajosan. Meghozta a villamos, a troli, a szirénák öklelő hangja és néhány veréb a párkányon csicseregve. Ott nem ért le a lábam. Csak lógott egész éjjel. Hátam mögött a csempézett fal, kettőnk közt a három párna, amit a nővér lopott nekem kedvesen éjszakára. Lóbáltam is, néha a szuszogások ütemére, máskor a hosszan elnyúló szellentésekhez találtam ki különböző bokatekerő mozdulatokat. Sosem unatkoztam. Az éjszaka mindig tartogatott izgalmakat. Hangos nyögések, tompa zuhanások, suhogó lelkek, ügyeletes orvosok, akik nem tudtak aludni és lábat lógatni sem. Sajnos. Mogorva reggel várt rájuk, aztán morcos nap, s nekem megérkezett az este, a lógatós. Az ágy szélén vártam a reggelt, a vas hűtötte a felső lábszáram, a ragacsos vas, festékkopottan. Aztán mikor hazajöttem, minden elhalkult. Itthon a csönd mögött tapogatóztam, füleltem a némuló világot. A saját ágyam szélén ültem éjszakánként. A talpam leért a földre, régi fakeretes, öreg ágyam nyekergett alattam minden éjen, ahogy igazgattam a füleimet a sötét felé. Egy idő után azt is hallottam, amit nem kellett volna. A szomszédok veszekedését, hogy a gyerek már megint nem ment suliba, a sógor monológját az udvaron arról, hogy tört el az órája és így már nem is kell neki, pedig milyen értékes volt. Hallottam az ablak előtt sündörgő gyerekek titkait, a kutyák vonyítását, mikor megverték őket. Az ellő tehén hosszú múját, mikor az utolsó erejével tolta magából elő a borját. És ezeket láttam is, mindet, a függönyön, a redőnyön, a falon keresztül, míg a talpamon támaszkodva ültem ágyam szélén türelmesen, és közben arra vágytam, hogy újra horgászhassak. De a hasamon lévő seb nagyon lassan akart összeforrni. Gondolatban sokszor végigvettem a nagy fogásaimat, a hatalmas pontyot, ami nem fért a gyerekkádba, az amurt, amit alig bírtam el, az angolnákat, amelyek úgy tekergőztek nyúzás közben, mintha az lett volna a kötelességük. És csak ültem a padlón pihentetve lábaimat, gyakoroltam az ülést, hogy majd pecázás közben ne fáradjak el a sok üléstől. Aztán a fiam egy végigült éjszaka után korán reggel beültetett a Zsigájába és kivitt a folyópartra. Ott vártak a haverjai. A sekély vízbe tették a horgászszékemet, engem bele és ültem. Ültem az áhított székemben, talpam a folyó sóderéig ért. Rendes srácok, sört is hoztak. Menteset. Hűs volt a víz, mint a vaságy oldala. És végre ott ülhettem, ahol akartam. Vízbe ért a lábam, talpam a sóderen. Itt nem lóbáltam. A víz lóbált engem, ahogy a hullámok szaporáztak körülöttem. Néha kis halak is körém úsztak, aztán elunták. Hallgattam a vizet, a szelet, a hullámokat, a srácokat. A kényelmes székembe sokszor elhoztak azután is, majdnem minden végigült éjszaka után. Aztán meggyógyultam. Nem akartam már ülni. Sehol. Sem az ágyon, sem a székemen. Nem akartam hallgatni a csendet és a csend mögé sem akartam hallani. Csak azt akartam, amit mások is. Megverni a kutyát, új órát venni, mérgelődni a gyerek miatt, hogy nem tanul. Egyszer kimentem horgászni, de egy harcsa elvitte a botom. Nem nekem való már az ücsörgés. Helyette egy tehén bőg reggelente. Állva fejem, vagy inkább hajolva, hisz már végigalszom az éjszakát. Nem bánt a csend, nem fülelek, nem ülök. Fekszem és alszom. És a reggel így is eljön, ha nem várom, és nem ülöm végig az éjszakát az ágyam szélén…

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 3-i számában.)