Z. Németh István | Versek

Z. Németh István 2020. október 03., 10:16

nem tudom meddig kell élnem még
hiányod őserdejében
a szépen berendezett nem-te-vagyban
a fullasztó nélküledben
homlokommal betört falitükör előtt
állok már egy örökkévalóság óta
és fejszével fésülöm a szívem

Ámos Imre: Csodavárók (szén, akvarell, papír, 31 × 24 cm) – Forrás: Wikimedia Commons

Pillanatragu

A tubusból nem az jött ki, amit vártam.
A busz sem akkor indult, amikor a menetrend
szerint kellett volna, és így utólag
visszagondolva, nem is abban a városban
ébredtem reggel, ahol éjszaka nyugovóra tértem.
A tükörből másvalaki nézett vissza, de
én figyelembe se vettem a változást,
csak akkor ijedtem volna meg, ha végképp
nem néz vissza senki.
Zsebemben gyűrött levél lapult, amit
akkor még meg sem írtál, hiszen nem
sejthetted, hogy a kávézóban reggel összefutunk.
Nem ismerted fel idegen arcomat, még
szerencse, hogy egy kitalált név
szakadt ki belőlem a bemutatkozáskor.
Utólag kicsit mosolygok azon, mennyire
belecsimpaszkodtam a tekintetedbe. Akár
harminc évvel ezelőtt. Csupán a vállunk ért
össze egy pillanatra, amikor a földre hullott
kiskanálért egyszerre próbáltunk lehajolni.
A samponod illatáról eszembe jutott
az éjszaka, amikor kiálltam az ablakpárkányra,
és percekig bámultam a lábaim előtt
örvénylő sötétséget. Nem volt elég magas
a kollégium.

Mágia Magdalén

Ha szemembe néznél:
látnád elmepalotámban
az intarziás bútort,
a süppedős szőnyegen
felejtett vodkásüveget,
meg a hamis igazolványképet,
ami vegytisztán mutatja, hogy
pupillámban visszatükröződsz.

Gyűlölöm a vallásháborút,
amit egy nem létező isten
kényszerít rám, hogy talpig
vaskabátban forgolódom át
az éjszakát, s reggel talpra ugorva
már háríthatom is az első csapást.

Ötezredik sms

nem tudom meddig kell élnem még
hiányod őserdejében
a szépen berendezett nem-te-vagyban
a fullasztó nélküledben
homlokommal betört falitükör előtt
állok már egy örökkévalóság óta
és fejszével fésülöm a szívem

Űrszonett

„This is Major Tom to Ground Control”
(David Bowie)

sodródó csillagközi testem
megfagyott cseresznyevirág
ebben a csóvában
még sohasem lebegtem

szétrobban és újra
összeáll az elmém
ereimben százezer
hűlni kész nap kering

egy dimenzióval feljebb
forró és fényes az űr
a bolygók mind lakottak

de én kit szupernóva szült
s neveltek kósza holdak
rajtam nagyon szűk az ing

Álombrigád

ősz van a balkonon Julit
lenyűgözi a permetezés
szürke a város nem bírja ki
hogy ujját végig ne húzza
a szerelem ízű porcukorban

és megcsillan a nyelve hegyén
és lerakódik homlokán
itt él most ebben a korban
mint szemfenéken teleregény
egy kép kínozza csupán

régen nem volt ez a púder
halkan duruzsol a készülék
miközben a kötelező romlás
álombrigádot küld hálójába
és mellére tűzi a rend jelét

Moll

Eső van. Szakad az ősz.
Egy őrült nő a balkonról
dobálja gyöngyeit.

Csészék az elhagyott
teraszon, nem félti senki őket.
Dalol egy csatornafedél.

A kirakatban pávák,
sárga rózsák, darutollak.
Fél hétre otthon kéne lenned.

Elálmosít az örök zuhogás,
fázik tőle minden csontod.
Bérelj hát olcsó csigaházat.

Lájf

Az ember hazamegy, és
nincs otthon. Sosemvolt
gépkocsijában állandóan
szól a riasztó. Most, hogy
mindent elfelejtett,
emlékiratait írja.
A tévében visszafelé
mondják a híreket.
Kedvenc kutyája még
meg sem született.
Azt hitte, szerelem lesz,
de örök viadal.
Nem beteg, de meggyógyítják,
hogy rögtön belehal.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 3-i számában.)