Aknay Tibor költővel új kötetéről, az alkotásról és a család művészethez vonzódásáról Kovács katáng Ferenc beszélgetett az Olvasat oldalán.
– Új köteted, a Létirat ajánlásában Ködöböcz Gábor a következőket írta: „Aknay Tibor súlyosságában szerény és szerénységében súlyos kötetét kézbe véve a költő nyomán a reménybeli olvasó is elindulhat a spirituális mélységek és magasságok felé, ahol a szavak a szakadékok s a tündöklő gondolatok a hidak.” A képzeletbeli olvasóval nehéz megbirkózni, de ismereteim szerint te gyakran megfordulsz író-olvasó találkozókon. Mit kamatoztatsz ezekből a találkozásokból?
– A valóság sokkal prózaibb és közel sem ilyen fényes. Az úgynevezett hivatalos könyvbemutatókat nem számolva, egy kezemet kellene csak segítségül hívnom, hogy felsoroljam, hol találkozhattam az olvasóimmal. Ami a kérdés második részét illeti: alapvetően senki sem ír csak magának, így minden visszajelzés, még a legapróbb is fontos. Lehet, csak jóval később „kamatozik” az alkotói folyamatban, de mindenképpen jelen van. A két szélsőséget – a feltétel nélkül dicsérőt és a csak azért is kötözködőt – nem veszem figyelembe.
– Az Agria nyári számában Nagy Zita komoly elemzést írt a Létiratról: „A hozzáértő alkotói pszichében, akár egy hagyományos fotótechnikai eljárás, így válik a valóság minden negatívja az értékteremtő művészetté előhívott pozitív képpé.” Másoktól szóbeli dicséreteket hallottam. Én is válogathatnék, idézhetnék a verseidből kedvemre, de inkább arra a furcsaságra hívom fel a figyelmet, hogy az alkotásaid sorrendjét cím szerinti betűrendben találtam. Mesélj kicsit a versek keletkezési körülményeiről, a kötet szerkesztéséről! Maradt-e a fiókban, ami esetleg nem fért bele a „betűrendbe”?
– A válaszhoz vissza kell mennem az időben. Fiatalabb éveimben, tizenéves koromtól a harmincasokig viszonylag sokat írtam. Volt köztük jó, ma is vállalható, de többnyire csak egy irodalmat szerető ember amatőr próbálkozásai kerültek ki a kezem alól. 2007–2008-ban kezdtem ismét írni. Előbb rövid prózát, novellákat, majd egy meseregényt és egy kisregényt – A Macskaistennőt –, később ismét novelláskönyvvel jelentkeztem. A Létirat anyaga igazából három év termése. Mondhatni, jelzésként vettem fel néhány régebbi verset, illetve nyersanyagként bánva velük, kivettem részleteket, szóképeket, hogy aztán teljesen új „testben” keljenek életre. A betűrendről annyit – és ez talán rontja a szerkesztői ázsiómat –, hogy az adott pillanatban nem jutott jobb az eszembe.
– Úgy tűnhet, hogy terápiának szánom a veled való beszélgetéseimet. Kibeszélem, kikérdezem magamból alkotói gondjaimat. Ismerőseim körében minden új köteted megjelenése, elolvasása után panaszkodom, hogy megöl a sárga irigység. Annyira megszerettem az írásaidat, hogy szinte leblokkol az alkotásban. Ezzel dicsérlek is, meg kicsit sajnáltatom is magam. Hogy is mondják mifelénk? Két legyet egy csapásra. Rákérdezhetek a mifelénkre? János öcséd Nyíregyházán született, mint én, így téged is „falunkbélinek” tartalak, bárhol kerülsz szóba egy beszélgetés során. Hogy is van ez valójában?
– Az a helyzet, hogy mi négyen (ennyien vagyunk testvérek), négy városban születtünk. Sőt ha visszamegyek az időben, alig találok két őst, akinek azonos lenne a pátriája. Édesapám a Magyar Nemzeti Bank hivatalnoka volt, így ahová őt helyezték, oda költözött a család is. 1944-ben például Érsekújváron laktunk, ott jöttem világra. Ha már itt tartunk, elmondom, hogy szinte abban az órában a szövetséges angol légierő volt szíves szőnyegbombázni a szülővárosomat, de a ház, hál’ istennek, megmaradt, ezért abszolút élet-, ha úgy tetszik, létpárti vagyok.
A teljes interjú az Olvasat oldalán olvasható.