Izer Janka | Történet Isten háta mögül – Schwechtje Mihály Az örökség című előadásáról

Izer Janka 2020. október 02., 10:01

Adott egy fiú Borsod megyéből, egy szegény faluból. Szülei elválnak, ő az apjával Pestre kerül, ott nevelkedik, egyetemre jár, gyermekorvos lesz belőle (mint otthon maradt édesanyja), Németországba költözik. Édesanyja halálakor azonban hazamegy a szülőfalujába, mert megörökli anyja praxisát. A helyiek kedvessége, rajongása közepette hűvössége, zárkózottsága eleinte furcsa, érthetetlen. Ám ahogy telik az idő, megértjük, hogy ez egyszerű védekezés csupán, nehogy visszarántsa őt a burok, ahonnan kiszabadult.

Fotó: Gulyás Dóra/Jurányi Ház

Vannak a nagypénzű, nagy befolyású emberek, majd a középosztály, végül a kiszolgáltatott szegénység – sokszor azt gondoljuk, hogy a társadalom ilyen szemléletű rétegezése megmutatja azt is, ki mennyire boldog. Hiszen akinek van pénze, annak minden könnyebb. Például időt vehet, hogy magát fejlessze, megismerje, boldoggá tegye. Valami azért hibádzik. Ha a személyiségtől tesszük függővé a boldogságot, az is bonyolult. Hiszen a személyiség folyton változik, változhat, akár negatív irányba is. Ki maradhat hát biztosan boldog hosszú ideig?

Ha korosztályok szerint különítjük el az embereket, azt gondoljuk, a gyermekek a legboldogabbak, de sokan vannak, akiket már kicsi korukban megnyomorítanak a szüleik, a környezetük. Tehát egyszerűbb, ha azt kérdezzük: ki az, aki biztosan nem lehet boldog? A szegények? Hallani ott is szép történeteket. A felnőttek? Az elég hervasztó volna. A fejlődni nem akarók? Ez már igazabbnak tűnik. És itt van még egy tényező, ami szintén a társadalom egyfajta rétegezettségére nyúlik vissza: a származás. Az ember évezredek óta tudja, hogy továbbörökíti belső tulajdonságait a gyermekébe. Az azonban kérdéses, hogy ez mennyire genetikai és mennyire külső neveltetés eredménye. És itt kell beszélnem a burokról.

Adott egy fiú Borsod megyéből, egy szegény faluból. Szülei elválnak, ő az apjával Pestre kerül, ott nevelkedik, egyetemre jár, gyermekorvos lesz belőle (mint otthon maradt édesanyja), Németországba költözik. Édesanyja halálakor azonban hazamegy a szülőfalujába, mert megörökli anyja praxisát. A helyiek kedvessége, rajongása közepette hűvössége, zárkózottsága eleinte furcsa, érthetetlen. Ám ahogy telik az idő, megértjük, hogy ez egyszerű védekezés csupán, nehogy visszarántsa őt a burok, ahonnan kiszabadult. A Jurányi Ház előadásai közt szerepel Az örökség című darab Schwechtje Mihály rendezésében. Ennek alaphelyzetét vázoltam fel röviden azért, hogy a néző az előadás közben a főszereplővel (akit Polgár Csaba játszik) együtt tudja és értse meg, milyen is ez az isten háta mögötti falu. Eleinte nem értjük a feszült elhatároltságot, később mi magunk is azért szurkolunk, hogy még időben otthagyja azt a helyet.

A neveltetésünk burka észrevétlenül formálódik körénk, míg végül teljesen eltorzul a világ, amit látunk. A társadalom egyes „rétegei” semmiről sem tudnak már, ami fáj, ami szörnyű. Nem látnak halált, nem kerülnek gyilkosság közelébe, az emberrablás, az emberkereskedelem nekik csak mese, a világ egyszerűnek tűnik, ahol könnyen elválasztható egymástól a fehér és a fekete, az erkölcsös és az erkölcstelen. A legnagyobb bűn, amellyel találkoznak, a hűtlenség. Mások úgy nevelkednek, hogy mindennapos a lopás, a késelés, a halál, a rejtélyes eltűnések, és mindkét fél elfogadja, hogy a világ ilyen. Egy idő után pedig már nem tud kilépni belőle. Előbbi elutasít mindent, amit nem illik bele erkölcsébe, így megtagadva magától az élet, a világ és ezáltal saját maga mélyebb megismerését. Vagy ha nem is utasítja el, de közömbösen áll a tragikummal szemben, nem veszi komolyan. Ezért él olyan nyugodtan jólétben a nyugati világ, miközben Afrikában tömegek halnak meg éhínség miatt. A burok fala erős és nem átlátszó. De ugyanígy az erőszak és árulás közt nevelkedett ember sem hiszi el, hogy vannak hátsó szándék nélküli tettek. Aki gazdag, az nem szerezhette becsületesen a pénzét. Ezért nincs lelkiismeret-furdalása, hogy a gazdagtól minél több pénzt kisajtolni igyekezzék. Vagy ha valami kilátása van a „jólétre”, akkor szemet hunyjon olyan dolgok fölött, amelyek más embereket őrületbe, öngyilkosságba taszítanak.

Fotó: Gulyás Dóra/Jurányi Ház

Mi történhet egy borsodi faluban, ahol a lakosság fele fehér, fele roma, és kölcsönösen tartanak egymástól? Félelmetesen mai történet ez még mindig. Hiába próbál a néző nem is ott lenni, nem látni, nem hallani, már késő. Kénytelen meglátni annak a világnak a sorsát, ami már Budapestről is olyan távoli és valószerűtlen.

Jó, hogy vannak emberek, akik át tudják lépni a burok határait, ők azok, akik tenni képesek. Mert két burokkal is megismerkedett. Sőt hárommal. A főhős Borsodban született, Pesten nevelkedett, Németországban praktizál. Ő átlátja a helyzet súlyát, s ha keveset is, de tesz valamit. A kérdés azonban nyitva marad: tehet-e bárki bármit, ha a többség nem tud átlépni saját falain túlra?

Látunk féltékeny, mások pénzéből gazdagodni vágyó testvért, saját hasznát leső polgármestert, korrupt rendőrt, szemet hunyó gyámügyest, akarat nélküli nőket, agresszív férjet, naiv gyermekeket egy hatalmas méretű lelki mocsárban, melynek alján csak az idegen kavarja fel az iszapot. De lesz-e hatása az ő látogatásának?

A darabot három felnőtt  (Polgár Csaba, Gergely Katalin, Molnár Gusztáv) és két gyerekszínész (Kadét Bertalan és Szeles Katalin/Dömötör Abigél) játssza. Az előadás megtekintése csak tizenhat éven felülieknek ajánlott.