Állítólag akkoriban, a kilencszázas évek elején a legszebb zentai hölgy Berzenczey Domokos felesége volt, aki nagyon szépen énekelt. Szűcs Lajosné a polgári lányiskola igazgatónője, Endreiné pedig a lánynevelő intézet tulajdonosa volt. Ezek a hölgyek mind gazdag férfiak feleségei voltak, ők vettek részt a jótékonyságban.
– A nők szerepe sokáig a házimunka és a család köré összpontosult, a változás pedig értelemszerűen a fővárosban kezdődött. Mikor jutottak először közéleti szerephez a zentai nők?
– A nők inkább a huszadik század második felétől kezdenek komolyabb szerephez jutni, mert ekkortól már általános az, hogy munkát vállalnak. A második világháború után már alaposan kiveszik a részüket a közéletből. Korábban ez nem volt jellemző, ugyanis a 19. század második felében a nők nagy része még háziasszonyként tevékenykedett. A hölgyek először az oktatás színterén jelentek meg a közéletben. Egyikük, Bodorszky Katalin, bár nem zentai származású, de itt élt, 1866-ban kérvényezte a zentai önkormányzatnál az első óvoda létesítését. A város már korábban is szeretett volna kisdedóvót létesíteni, ezért amikor beadta a kérvényt, megengedték neki, hogy a város támogatásával magánóvodát nyisson. Ez az óvoda négy évig működött magánóvodaként, majd községesítették, és még egy óvodát nyitottak mellé. Bodorszky intézménye volt Vajdaságban a második óvoda, a szabadkai után. Maga Bodorszky elvégezte a pesti óvónőképzőt, és a zentai óvodában maradt egészen 1894-es nyugdíjba vonulásáig. Még az újságban is elbúcsúzott a zentaiaktól.
– Zentán mennyire vettek részt a nők az oktatásban?
– Az óvodákban a huszadik század elejétől már nem is voltak óvó bácsik, csak hölgyek foglalkoztak a gyerekekkel. Meg kell említeni Árvai Magdolnát, aki 1945 után újraszervezte az óvodákat. A szülők féltek beadni a gyerekeket, és ő volt az, aki végigjárta az összes családot, és nagyon sokat tett a háború utáni óvodai élet elindításáért. Az óvoda mellett nem kevés tanítónő is volt Zentán, a 19. század második felében tíz alatt lehetett a számuk. A gimnáziumnak is voltak tanárnői, de kevesen. Akkoriban középiskolának számított a polgári lányiskola is, ahol csak hölgyek tanítottak. Itt Kreutle Stefánia nevét említeném, aki tanárnői munkája mellett nagyon aktív volt a közéletben is.
– Mi az oka, hogy a nők közéleti szereplése sokáig háttérbe szorult?
– Az első képzettebb hölgyek majd csak a huszadik században jelennek meg. Az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma, Zürichben diplomázott még a nyolcvanas években, de csak 1895-től ismerték el őt mint orvost. Ekkor engedték meg először a hölgyeknek, hogy egyetemre járjanak. Ekkor is csak három szak közül választhattak: filozófia, vagyis bölcsészet, orvosi és gyógyszerészeti. Később ez természetesen változott, sorra nyíltak meg az egyetemi szakok a nők előtt is. A városházán a hivatalnokok mind férfiak voltak. A negyvenes években még egy újságcikk is megjelent, hogy ne alkalmazzanak nőket, mert ez férfimunka, tekintélyt kíván, nem nőknek való. Itt is csak a második világháború után történt változás.
– Amíg nem volt lehetőségük a képzésre, miben vállaltak szerepet?
– A hölgyek szerepvállalása a közéletben annak is köszönhető, hogy Zenta elkezdett gyarapodni, városiasodni. A kilencszázas évek elején nagyon sok jótékonysági egyesület alakult, ezekben pedig a városi elit feleségei vállaltak nagy szerepet. Ügyvédek, orvosok, mérnökök, tehetősebb emberek, földbirtokosok feleségei vettek részt az egyesületek működtetésében. Rengeteg mulatságot, estélyt, színdarabot szerveztek, ők maguk is fölléptek énekekkel, színdarabokkal. Ha kellett, kinyitották a pénztárcát is, és jótékonykodtak.
– Miért nem ismerjük azokat a nőket, akik sokat tettek a városért?
– Sajnos akkoriban a nők a férjük nevén voltak ismertek, nem használták a lánykori nevüket. Állítólag akkoriban, a kilencszázas évek elején a legszebb zentai hölgy Berzenczey Domokos felesége volt, aki nagyon szépen énekelt. Szűcs Lajosné a polgári lányiskola igazgatónője, Endreiné pedig a lánynevelő intézet tulajdonosa volt. Ezek a hölgyek mind gazdag férfiak feleségei voltak, ők vettek részt a jótékonyságban.
– Kiket ismerünk név szerint?
– Itt van például Solymosy Bea, aki ugyan nem Zentán született, de egy darabig itt élt. Festő- és írónő volt, Pesten, Nagybányán és Münchenben is tanult festészetet. Hét nagy méretű, bibliai témájú freskót festett a zentai plébánia dísztermébe, ezek ma a múzeum részei. Valószínűleg csak lefestették őket, ezért lehet, hogy a mai napig ott vannak Solymosy Bea képei a bemeszelt falak mögött. A huszadik század elején, nagyjából a húszas évekig a hölgyek inkább jótékonykodtak, de még nem volt kimondottan olyan nő, aki a tudományokban jeleskedett volna. Ez inkább a későbbi korokban jelent meg. A harmincas években alakult meg a Kis Szent Teréz Plébánia énekkara, amin belül a legtehetségesebb tagok színjátszással is foglalkoztak. A plébános írta és tanította be a darabokat, ő ösztökélte a hölgyeket. Közülük az egyik legismertebb Fazekas Piroska, akiből később színésznő lett. A plébánia színjátszó körében több tíz lehetett azoknak a nőknek a száma, akik kiléptek a hagyományos szerepekből, a négy fal közül, és beléptek a közéletbe. Összesen harminc-negyven színdarabot adtak elő.
– A huszadik század közepétől könnyebb volt a nőknek társadalmi eredményeket elérni. Kik voltak azok, akik a legtöbbre vitték?
– A második világháború után már a hölgyek is járhattak egyetemre, kinyíltak a kapuk. A zentai születésű Gulyás Gizella Újvidéken fejezte be a tanárképzőt, okleves rajztanár lett. Elvégezte a pesti Képzőművészeti Akadémiát is, 1999-ben pedig kandidátusi fokozatot nyert A délvidéki művészek és Nagybánya 1896−1918 című dolgozatáért. Tudomásom szerint a mai napig publikál újságokban, kiállításai is vannak. Egy másik zentai hölgy, aki szintén eljutott a kandidátusi címig, az Nagy Katalin (lánykori nevén Csernák Katalin) József Attila-díjas írónő. Pesten fejezte be a tanítóképzőt, majd az ELTE fizika−biológia szakán végzett, és bekerült az Országos Pedagógiai Intézetbe mint kutató. Neveléstudománnyal foglalkozott, ezzel szerezte meg a kandidátusi fokozatát is. Íróként főleg ifjúsági regényeket írt, emellett nevelési szakmunkái jelentek meg. Harmadikként pedig Bodor Anikót emelném ki, aki népzenekutató és népdalgyűjtő volt. Ő kottázta fel a Zenta környéki népballadákat, amit Burány Béla összegyűjtött. Nemcsak a zentai és a Zenta környéki, hanem az egész délvidéki népzene értékmentéséért sokat tett. A szerbek közül pedig Tatjana Kragujevićet említeném, aki ismert költő. Jelenleg Belgrádban él, de rendszeresen jár Zentára, kedveli a szülővárosát.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. március 16-i számában.)