Szentmártoni János | Magyar költők a trópusokon

Szentmártoni János 2020. október 11., 07:59

...az Isla Negra kiadó igazgatója kocsiba vágta akciócsoportunkat, de már az első kilométerek után kiderült, hogy Gyuriék házában felejtettem a versem kéziratát. [...] Nem volt mit tenni, Gyuri elkezdte a kocsiban visszafordítani magyarra a versemet, hogy beugorjanak a pontos sorok. A művelet sikerült.

Ferdinandy György – Fotó: Kovács Attila

Mit keresett két fiatal magyar költő a karibi világban nem sokkal az ezredforduló után? Nehéz erre válaszolni. Talán önmagukat. De hogy miért és hogyan kerültek oda, arra már könnyebb. Ferdinandy Györgyről természetesen már kezdő költő koromban is hallottam, szindbádi kalandok és ulisszeszi bolyongás hőseként élt bennem – de személyes kapcsolatunk akkor kezdett igazán elmélyülni, amikor a fejébe vette, hogy ízelítőt nyújt a legújabb magyar költészetből a karibi térség olvasóinak. Olyan képtelennek tűnt az ötlet, hogy rögtön megtetszett. Ekkor vált világossá számomra, hogy Gyuri hosszú évek óta fordítja spanyolra feleségével, María Teresa Reyesszel a kortárs magyar irodalmat, amely munkának már számos kötet a gyümölcse. Hálás vagyok neki, amiért engem szemelt ki arra, hogy segítsek anyagot gyűjteni az antológiához, amely Jónás Tamás, Karafiáth Orsolya, Lackfi János, László Noémi, Lövétei Lázár László, Nagy Gábor, Oravecz Péter, Peer Krisztián, Szabó T. Anna és jómagam néhány versével kínált ízelítőt a Puerto Ricó-i és dominikai közönségnek. A Tendré un helicópteró (Lesz majd egy helikopterem) című antológia bemutatóit nagy érdeklődés övezte az ottani könyvheti rendezvényeken. Na de odáig el is kellett vergődni valahogy.

2006. április 19-én kerekedett fel a kétszemélyes irodalmi különítmény, Oravecz Péter és e sorok írója. Három hónapos, egyre elcsigázottabb készülődés előzte meg a nagy utazást, hiszen csóró fiatal magyar költő nem mindennap vette nyakába a nagyvilágot akkor sem, hogy átrepülje az Atlanti-óceánt. Természetesen támogatók nélkül bele se vágtunk volna, de szerencsére a minisztérium és a Magyar Írószövetség segítségével végül sikerült kijutnunk. A hosszú-hosszú, egyszerre dermesztő és unalmas, gyönyörű és fárasztó repülőút némi izgalommal zárult, hiszen jó húsz percig kellett, akár egy Bergman-film hangtalan, ködülte képsorában, köröznie a monstre gépnek, mire pilótája le tudta tenni San Juan repterén. A drogcsempészekre és illegális munkásokra specializálódott amerikai vámosok valahol érthető, mégis idegesítő gyanakvását is sikerült elaltatnunk, hogy átadhassuk magunkat a megérkezés tikkadt mámorának. A légkondicionált várótermek és utasterek klímája után meglehetősen mellbe vágott minket a párás és forró trópus, de aztán a fehér rumtól hamar akklimatizálódtunk.

Másnap már indulni is kellett az első fellépésre vidékre, Humacaóba, hogy a spanyol nyelv hetének zárónapján bemutassuk az antológiát. Carlos Roberto, az Isla Negra kiadó igazgatója kocsiba vágta akciócsoportunkat, de már az első kilométerek után kiderült, hogy Gyuriék házában felejtettem a versem kéziratát. Ugyanis azt terveztük, Ferdinandy mindenhol majd bevezetőt mond, beszél a magyar irodalomról, az antológia létrejöttének körülményeiről, majd én felolvasom magyarul antológiánk címadó versét, végül Oravecz Peti olvas magától spanyolul és gitározik egyet. Nem volt mit tenni, Gyuri elkezdte a kocsiban visszafordítani magyarra a versemet, hogy beugorjanak a pontos sorok. A művelet sikerült. A szépszámú közönségnek is tetszett az eredmény, nem beszélve Péter gitárjátékáról.

Ezen az egzotikus vidéken mi voltunk az egzotikum, mindvégig kézről kézre adtak minket, egykori professzoruk vagy tanártársuk, Ferdinandy távoli hazájának szülöttjeit. Évekkel később aztán Gyuriék egy kis kötetre valót fordítottak tőlem, amelynek bemutatóit már Miamiban tartottuk. De ez már egy másik történet kezdete.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 10-i számában.)