Duncsák Attila 1940-ben Ungváron született. Ötéves volt, amikor az apját elhurcolták a gulágra. „Negyvenöt novemberében vitték el. Negyvenhat decemberében jött haza. Annyira megváltozott, hogy alig ismertünk rá. De ő legalább hazajött! Mert hányan maradtak ott, akikről azt sem tudják, hova vannak eltemetve, ha eltemették őket egyáltalán?!” – mondta el nekem egyik őszinte beszélgetésünk alkalmával Attila. A festékek világába, a színek keverésébe, a vonalak húzásába már gyerekkorában bevezette a szobafestő és templomokat restauráló édesapja.
Duncsák Attila 1940-ben Ungváron született. Ötéves volt, amikor az apját elhurcolták a gulágra. „Negyvenöt novemberében vitték el. Negyvenhat decemberében jött haza. Annyira megváltozott, hogy alig ismertünk rá. De ő legalább hazajött! Mert hányan maradtak ott, akikről azt sem tudják, hova vannak eltemetve, ha eltemették őket egyáltalán?!” – mondta el nekem egyik őszinte beszélgetésünk alkalmával Attila. A festékek világába, a színek keverésébe, a vonalak húzásába már gyerekkorában bevezette a szobafestő és templomokat restauráló édesapja. Ez az indíttatás ültette be őt aztán az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskola padjába, és juttatta el később egészen a Szentpétervári Iparművészeti Főiskolára is. Ott igaz, nem festői, hanem üveg szakon végzett, Fjodor Szemjonovics Entelisz professzor tanácsa szerint, akivel Attila akkor ismerkedett meg, amikor a kétszeri Sztálin-díjas tudósa a kerámiának és az ellenálló anyagoknak Ungvárra jött nyaralni. Azért ide, mert azt hallotta, hogy itt a határ mellett még van olyan város, ahol tisztaság van és virágok is nőnek. A főiskola elvégzése után Entelisz egy leningrádi ipari létesítményben állást is szerzett Duncsáknak, de meglepetésére ő ezt nem fogadta el. Az ok egyszerű: már igen hiányzott neki a magyar közeg, ezért hazajött! Persze Szentpétervár így is egy életre szóló érintés volt számára. Főleg az Ermitázs – Rembrandt-képekkel, francia impresszionistákkal – meg hát a könyvtár is...
Otthon a családi házuk spájzában állított be négy laboratóriumi kemencét, ahol csempéket égetett ki ezer fokon, amikből nagy faliképeket készített. A művészi üveggel nemigen tudott foglalkozni, mert üveggyár legközelebb csak Lembergben volt. Ez lett az oka, hogy végül teljesen a festészetre állt át. Nehéz pályát választott. Nem is a festészet volt nehéz, hanem az élet ottani valósága: nem utazhatsz sehova, se munka, se pénz, jegyrendszer, a végtelen sorbaállások időszaka. Kibírta ezt is. De, amikor kitört az afganisztáni háború, és Ungváról is vitték oda a fiúkat, majd hozták haza őket koporsóban – ezt már Attila is megsokallta. Eldöntötte, hogy a feleségével együtt Kassára költöznek. Nem ment könnyen, de 1982-ben végül sikerült. A Kassai Kormányprogram Lakótelepen kaptak lakást. Azon az új lakótelepen, mely az elnevezését a faji diszkriminációra épülő csehszlovák kormányprogramról és az ahhoz kapcsolódó Beneši-dekrétumokról kapta, ami az itteni magyarokra ráütötte a háborús bűnösök kollektív vádjának bélyegét. Kassa és Košice történelme együttesen hatott az érzékeny lelkületű Duncsák Attilára. A nagy kassai festőelőddel, Jakoby Gyulával egyszer még találkozhatott: a műtermi betegágyában feküdvén, erőtlenül fogadta. Útravalóul tőle ezért már csak a megrendítő látványt kapta. Duncsák szellemi társa – bizonyos szempontból ösztönzője is – a Kassáról induló író, Márai Sándor lett. Amit ő képes volt megvalósítani az irodalomban, azt Duncsák Attila megtette a festészetben, de még várni kell arra, hogy ezt Európa felismerje. Az említett lakótelepen, egy tömblakás nyolcadik emeletén a háromszobás lakásból a gyerekszobát alakította ki műteremnek. Tekintettel két gyerekére és a feleségére itt olajjal nem festhetett. Az akrilfestést választotta, és kikísérletezett egy speciális módszert. Egyedi a képszerkesztési megoldása is, aminek igen sok összetevője van. Csodálatos, ahogy a szerkezeti feszültséget jelentő elemeket úgy helyezi el a képein, hogy azok együttható kohéziós ereje megsokszorosodjék. Mindezt a színek találó megválasztásával erősítve, olykor a kollázstechnika továbbfejlesztésével, és olyan ecsetkezelést is használva, amit talán a művészi üveggel foglalkozó korábbi tapasztalataiból örökített át a festészetébe.
Duncsák Attila Ungvár, Szentpétervár, Kassa érintései után Velence, Róma, Brüsszel és Párizs valóságától is mély impulzusokat kapott. Festményein a történelmi emlékezet jelentős alakjai és a jelenkor arcai az idősíkok egymásba csapódásával sejtetnek egy nem éppen óhajtott jövőt, de mégis valót. „Meggyőződésem, hogy csak az az alkotás sikerülhet igazán, az van hatással a nézőre is, amely a művész lelkéből fakad. Ebből tud mitológiát teremteni, és ez magával hozza a formai megoldást is. Isten óvjon mindenkit a divatos trendektől, ha nem a lényegből fakadnak, ha nem magában hordta ki őket!” – figyelmeztet Duncsák Attila.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)