– Hahó! – hallatszott egy női hang a diófa alól. – Merre vagytok? Ide hozzám!
Elsőnek a szomszéd kertből egy barnára sült, lófarkas, fiatal nő érkezett, és lehuppant a székre. De nyomban megmozdult a folyó irányából is a délutáni forró nyári levegő. Három kölyök rohant fel nagy dobajjal a nádas felől az enyhe kapaszkodón, a két nagyobbnak vizes volt a haja, fürdőnadrágja.
– Hahó! – hallatszott egy női hang a diófa alól. – Merre vagytok? Ide hozzám!
Elsőnek a szomszéd kertből egy barnára sült, lófarkas, fiatal nő érkezett, és lehuppant a székre. De nyomban megmozdult a folyó irányából is a délutáni forró nyári levegő. Három kölyök rohant fel nagy dobajjal a nádas felől az enyhe kapaszkodón, a két nagyobbnak vizes volt a haja, fürdőnadrágja.
– Na, lesz kapsz! – mondta a szőke, sötét fürdőruhás Emma, miközben szétrakta a szalvétát, tányérokat. – Döme megtiltotta, hogy nélküle fürödjenek a folyóban.
– Anyu, hol a száraz gatyám? – toporgott türelmetlenül a legnagyobb fiú.
– A virágos szatyorban, legfelül.
– És a hajszárító?
– A fiókban!
A két fiú felrohant a lépcsőn, be a házba, amelynek ablakából látni lehetett, ha jön az apjuk. A legkisebb körüljárta a nagy kerek asztalt, szemügyre vette a tálcát, amelyen kellemes fokhagymaillatot terjesztve lángosok tornyosultak, aztán kihúzott egyet alulról, és beleharapott.
– Vehettél volna fölülről, sorban, mind egyforma. Nem kell mind összefogdosni!
– Nem mind egyforma – mondta Kisbence. – A tetején kisebb.
Kriszti mosolygott.
– De kisfiam, nincs jelentősége – mondta az anyja. – Annyit eszel, amennyi jólesik. Csak figyelmeztetlek, hagyj helyet a főtt kukoricának is. És apa is hoz valamit a kertből.
Kisbence visszatette a lángost, és elvett egy kisebbet.
– Ezt most ki eszi meg? – mondta bosszúsan az anyja.
– Majd a Hunor! – szólt vissza az ötéves, és leült a lépcső aljára.
– Ő bizony nem, ha már beleharaptál!
– Akkor megeszed te! – feleselt a kicsi, és elmerülten eszegetett.
– Látod, így van ez! – fordult Emma a barátnője felé. – Már ezzel a kicsivel se bírok. Csak tudnám, hogy kire ütött.
Kriszti mosolygott. Eszébe jutott a kislány Emma, aki az utcájukban megmászott minden fát, fehér cipőjével beletrappolt minden pocsolyába, megrugdosott minden fiút. Pedig anyukája igencsak kislányosnak nevelte: a doktorné csinos kis kalapokban, fodros ruhácskákban, szép fehér cipőkben járatta, ami azonban Emmácskát egyáltalán nem gátolta, hogy az utcában, ahol elérte a csengőt, becsengessen a házakba, és elrohanjon, mint a szélvész, vagy pillanatok alatt felmásszon a fára, és onnan dobálja meg az iskolából jövő fiúkat. Olykor a fiúk nem tudtak vele mit kezdeni – egy szalagos, csipkés, kalapos kislányon hogyan lehet bosszút állni? El lehet verni? Aztán csak megtalálták az ellenszerét: ha el tudták csípni, elvették és összetaposták a kalapját, letépdesték a szalagjait, összekenték a ruháját, sőt egyszer az egyik cipőjét, amelyet menekülés közben elvesztett, felvitték a legmagasabb fára; Emmácska nem mert felmászni érte, mert a nyárfa a tanító néni háza előtt állt. A doktorné nem tudott igazságot tenni, sejtette, hogy kislánya sem az ártatlanság mintaképe, hát panasztevés helyett inkább vett egy új kalapot, másik cipőt, sejtéseit meg eltette az emlékei közé, s évek múlva el is mesélte az unokáknak. És csak csóválta a fejét, amikor lányocskája ráemelte nagy kék szemét: De mamácska, én igazán nem csináltam semmit, esküszöm, semmit. Nem tudom, miért lestek meg a rossz nagyfiúk.
– Minden helyzetből ki tudta vágni magát, mint most a fiai – gondolta a gyerekkori barátnő, s aprókat kortyolt a hideg sörből.
Hogy hogyan lett Emmácska mégis zongoratanárnő, aki olyan lágyan tudta játszani Chopint, Lisztet? Mivel vette rá a doktorné? Rejtély. Ám közrejátszhatott az is, hogy amikor büntetésből szobafogságba dugta, feltette neki a gramofonra a Chopin-lemezt, azt hallgatta órákig. Dömét is ennek köszönhette, aki odavetődött egy hangversenyre, ahol Emma is fellépett, s azt gondolta: ezt a lányt meg kell ismernem. Majd később: vagy ő lesz a feleségem, vagy senki.
A történet azonban mégsem volt népmeseien sima. Döme özvegy édesanyja foggal-körömmel, kemény anyai meggyőzésekkel, száz ravasz érvvel védte doktor fiát a kis szőke tanárnő ellen, sok keserűséget okozva ezzel a fiataloknak. Végül egy szerdai napon, mintha csak egy anyakönyvi kivonatért sétáltak volna be a községházára, titokban megesküdtek; tanúnak az ott várakozók közül hívtak be két idegent.
A kert végében rövidnadrágos, félmeztelen, magas, szemüveges férfi tűnt fel. Karizmai megfeszültek a kosár súlyától, apró izzadságcseppektől fénylett a teste, mint a beolajozott testű római gladiátoroké.
A két nő egy darabig szótlanul nézte. Emma szólalt meg elsőnek:
– Na végre, csakhogy megjött!
– Szép férfi – gondolta ismeretségük óta ki tudja hányadszor Kriszti. – Milyen szerencsés, soha nem kellett szenvednie ezért a szépségért. Mások agyongyötrik magukat egy kis izomért, mégis jelentéktelenek maradnak, mint az exférjem is. Pedig egész életünket, minden pillanatunkat testépítésének rendelte alá. Dömének nem kell semmit tennie érte: nagyszerű csontozatot, izomzatot örökölt őseitől. – Amikor Döme végigment a strandon, vagy térdig vízben állva lucskolta széles hátát, feszülő mellizmait, paskolva bemosakodott egy kis úszáshoz, aztán belecsobbant a vízbe, minden tekintet rajta csüggött. Emmát ez néha bosszantotta, de sokáig tudta kezelni. Törékeny termetével, kerekded formáival, formás lábával, fenekével, dús szőke hajával még jól is mutatott a férje mellett, a jelenlétével, a saját látványával hárított. Kapcsolatuk átvészelt sok nyaralást, strandolást, víkendházukban rendezett bulit. Emma legalábbis sokáig rendben levőnek tartott mindent. Elfogadta azt is, hogy idővel Dömének külön útjai adódtak, nem volt kedve Emmával színházba, hangversenyre menni – Emma meg nem tudott lemondani róla, olyankor tanítványaival, barátnőivel osztotta meg az élményt. Még lelkiismeret-furdalása is volt, mert Döme ez idő alatt többnyire dolgozott, ügyeletet vállalt. Jól jön az a kis plusz – mondta, és Emma igazat adott neki.
– A barátnőm vak – gondolta Kriszti egy idő után. Ő, legalábbis úgy hiszi, gyanút fogott volna már.
– Krisztikém, hazaszállítod az én truppomat is? – kérdezte kedvesen Döme. – A gyümölcsöt, krumplit viszem. Ők beférnek hozzád?
Befértek; Botond éppen táborban volt.
A folyóban Döme nélkül is lehetett úszni, a szomszéd telkekről az ismerősök, haverok azért csak átjöttek, a pálinka is előkerült, a sör is be volt hűtve. Volt, aki sajnálkozott, hogy a doktor úrnak vissza kellett mennie a városba, s volt, aki ártatlan humorral megkérdezte: elment legénykedni a doki? Az a sok csinos ápolónő! Emma mindig elvágta az efféle megjegyzéseket. Ám a hetek, hónapok alatt ez a korábbi visszatérés, a beugrás a kórházba és az éjjeli ügyelet is egyre gyakoribbá vált, sőt életük állandó része lett. Emma szóba hozta, hogy lassítani kellene. Hiányolják a fiúk, kamaszodnak, nehezen bír velük. És Emma az édesanyja halála után szépen örökölt, zongoraórái is hoznak valamit, nem szorulnak már ekkora hajtásra.
Döme igazat adott neki, kicsit lazított, aztán megint ment minden, mint régen.
– Én utánanéznék – mondta az óvodás- és mindenkori barátnő jogán Kriszti. A legtöbb barátjuk már hallott ezt-azt egy ápolónőről, s ki-ki a maga szempontja szerint kommentálta a már nem éppen fiatal nő és az Adonisz-szépségű doktor ügyeleteinek nem fizetett tartalmát.
Emma meghallgatta Krisztit, de nem bízott ítélőképességében. Úgy találta, Kriszti a saját dolgában is tévedett: férje örökös távolléte idején nőre gyanakodott, aztán kiderült, hogy Laja edzésekre, sportolni jár. Igaz, Kriszti mégis beadta a válókeresetet: neki férj, társ, a fiának apa kell, nem vállalja a megszállott testépítő szeszélyei miatt az egyedüllétet.
– Itt vagyok máris! Éhesen, mint a farkas! Maradt nekem is valami? – kiáltott Döme, és leült a felesége mellé. Kisbence kivett a kosárból egy őszibarackot.
– Megmosni! – szólt rá az apja, és a kisfiú szó nélkül a csaphoz ment, aztán az apja térdére ült. Megjelent a két fiú is, száraz gatyában, száraz hajjal, tolakodtak, ki üljön az egyetlen üres székbe. Döme rájuk nézett, és a fiúk pillanatok múlva már hoztak is egy-egy széket a felső teraszról.
– Látod! – fordult Emma Krisztihez. – Erről beszéltem. Nála nincs vita, simán mennek a dolgok. – S arra gondolt, helyes volt a döntése.
Azon a nyárvégen az Adriáról érkeztek haza, Döme a kocsival szerelőnél volt, Emma meg elment a férje fizetéséért. A bérelszámoláson szabadságolásos csend volt, még sokan nyaraltak. A negyedik emeleten az üvegablak mögött ülő pénztárosnő ismerte Emmát, s amikor meglátta, hátrakiáltott: A doktor úr borítékját kérem!
A néptelen folyosó visszhangzott a hangjától. Rögtön utána valahol egy ajtó mögött nagy robajjal felborult egy szék, lezuhant valami; futólépések közeledtek, majd kicsapódott egy ajtó. Az ajtókeretben magas, fekete hajú nő jelent meg, fehér ápolónői ruhájából kidagadt a keble, vérvörösre festett szája, fültől fülig érő boldog mosolya betöltötte az egész arcát. Emma később újra meg újra átgondolta azt a néhány pillanatot, és úgy fogalmazta meg önmagának is, Krisztinek is: az egész nő és körülötte a levegő, a fény, tán még a porszemek is – minden vibrált. Amikor pedig meglátta, hogy nem az jött, akit várt, szinte lefagyott mindene, a rengő keble, a vérszínű szája, a mosolya, megtorpanó mozdulata, körülötte a levegő, a beáramló fény, tán még a porszemek is.
A két nő összenézett.
Emmának tálcán érkezett a felismerés.
A pénztárosnő zavartan fecsegett.
– Itt kérem aláírni. A boríték le van zárva, de tessék csak kinyitni, átszámolni. Biztosan rendben van, de a bizalom nem mindig elég, mert ugyebár sose lehet tudni.
– Köszönöm, nincs rá szükség – felelte Emma, és táskájába gyömöszölte a pénzt. Míg a liftre várt, ismerősök köszöntek rá, ő gépiesen válaszolt, közben szinte szétrobbanó dühvel arra gondolt: hazamegyek, összecsomagolom a szennyesével együtt, és kidobom a lakás elé. Mire kiért az utcára, azt gondolta: azért valamit mondanom kell neki, legalább annyit, hogy egy aljas, egy szemét, egy ócska strici. Mért akart három gyereket? Mondja a szemembe, hogy megunt! Ha legalább egy csinos, fiatal nővel hetyegne! De ezzel a trampli tehénnel?! Erre akar engem lecserélni?
No és mit mond a fiúknak? Hogy apátok megcsal? Mit jelent ez nekik? Megértenék? Milyen magyarázat lenne megfelelő? Hiszen imádják az apjukat!
Eszeveszett tempóban járt körbe-körbe a parkban, míg végül hányingere támadt, fájni kezdett a lába. Attól tartott, összeesik.
– Aki még nem fürdött, jöhet velem a strandra! – mondta Döme. Nyomban megindult a nyüzsgés. Kisbence felpattant, szaladt a labdáért, úszószemüvegért, Kriszti lerámolta az asztalt. Emma törülközőket hozott, Döme fürdőnadrágért ment.
A két nagyobb fiú nem mozdult.
– Aha! – olvasta le őket azonnal az apjuk. – Ez bizony baj. Ezt meg kell beszélni. De most gyertek ti is.
A két fiú rohant végig az ösvényen.
Kriszti és Emma utolsónak maradtak.
Emma nem tette ki a férjét. Még csak nem is szólt a villanásnyi találkozásról. Várta, hogy Döme egy nap nem jön haza, cédulát hagy az előszobában, vagy valami hasonló, és elmegy magától. De Döme mindennap megjött, és hallgatott.
Emma közben újra meg újra átgondolta a válást. Hogyan osztanák meg a lakást, a kocsit, a hétvégi házat, kinek mekkora jutna a közösből? Mi lesz a fiúkkal? El kell szakítani őket egymástól? Kit kitől, ki marad vele, ki megy az apjával? Jól szervezett életükkel, iskolai sikereikkel, a focival, a tenisszel, a zeneórákkal mi lesz? Ki fizeti majd, és ki hozza-viszi őket? Néha ketten is alig győzik! Milyen lesz az élet egy vasárnapi apukával, és milyen a vasárnapi anyukával?
Egyre nehezebbnek érezte, hogy leüljön Dömével szétcincálni az életüket. Kriszti, egyébként a radikális lépések híve, azt mondta: Ha nem tetted ki a szűrét azon melegében, most már várd ki, hogy alakul. És Emmának sem volt biztató távlat, hogy Döme csak minden hónapban elegánsan leszámolja a gyerektartást, és azzal be van fejezve. Éli új világát. – Nekem meg soha semmire se lesz időm, húzom az igát reggeltől estig, a keresetem sose lesz elég, harcolhatok kamasz fiaimmal…
Nemcsak a napot, de az órát, sőt a percet is megjegyezte. Egyedül volt, csöngött a telefon.
A vonal végén bemutatkozott az ápolónő.
– A doktor úr nincs itthon – mondta Emma fagyosan, idegesen, és benyomta a diktafon gombját.
– Nem ő kell. Magát keresem.
– Engem?!
– Meg kell beszélnünk valamit.
– Semmi dolgom magával. Nincs megbeszélnivalónk. – Emma úgy érezte, kiugrik a szíve.
– Hogyhogy nincs? Tudja, értette, ki vagyok?
– Egy ápolónő a kórházból.
– És a férje barátnője!
– És? Nekem ahhoz mi közöm?
– Nem fogta fel? Mondom még egyszer: a barátnője vagyok. A szeretője! Két és fél éve!
– És?
– Mi az, hogy és? Szándékozik végre már lépni? – Milyen ideges! – gondolta Emma, és ettől nyugalom szállta meg.
– Én? Mégis mit kellene „lépnem”?
– Beszélni Döncivel. Elválni! Elegem van ebből az állapotból!
– Elválni? Ez eszembe se jutott. Van otthonunk, három szép fiunk. Miért válna itt valaki?
– Mert ez így senkinek se jó! Se magának, se nekem!
– Nekem megfelel – válaszolta Emma angyali nyugalommal. – Akinek meg nem jó, az tegyen róla.
És letette a telefont.
– Baj lehet, ha tőlem vár segítséget – mondta Krisztinek. – Úgy látszik, Döncije nem akar dönteni. Most már tényleg kiböjtölöm.
– Hogy áll a lamúr? – kérdezte Kriszti a strand felé sétálva.
– Felmondott. Állítólag nagy jelenet is volt. Tán Bécsben kapott állást.
– Aha!
– És a Dönci hogy viseli?
Emma előremutatott, ahol Döme haladt Kisbence kezét fogva, és valami óriáshalról mesélt neki elmerülten.
– Még hogy Dönci! – kuncogott Emma.
Döme hátraszólt:
– Megtudhatom én is, min kacarásznak a hölgyek?
– Nem – válaszolt Kriszti. – Női dolgok.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 19-i számában)